Bak Imre 1994-1996 [antikvár]

SÍK CSABA VÁLTOZATOK AZ AZONOSRA Az 50-60-as évek fordulóján az absztrakt festészet egyszerre vált Európa szellemi identitásának hordárává és mind petyhüdtebb akadémizmussá. Noha Párizs rég nem volt a művészet fővárosa, jóllehet elnökök és kormányok a művészeti nagyhatalom-státust éppoly fontosnak tartották, mint azt, hogy FVandaor-szág atomhatalom legyen, a kiállítások azonban egyre feltűnőbben emlékeztettek a hajdani Szalonokra. A Svájcban futball-világbajnokságot nyert Németország új öntudathoz jutván, a hadkötelezettség bevezetésével együtt az elkorcsosultnak minősítettet, a birodalmat megillető európai helyfoglalás szempontjából kívánatosnak, nélkülözhetetlennek ítélte, ám üdvözlendő példát Párizs helyett New Yorkban talált. A kínálat valóban ott volt frissebb. A líraiként minősített absztrakt képeken a „költői" egyre felismeihetőbben idézett jómódú polgárcsalád otthonába illő csendéletet, tájat, figurát, netán a ház asszonyát - nagy rnűvészek még voltak, remekművek is, de nagy festészet már nem. Újat már nem fedezett fel, állításai, igazságai annyira vágtak mellbe, mint az értelmiségi társaságok szlogenjei; társadalmi funkcióját a megegyezés adta, miszerint művészet, mert ott mutogatják, akként beszélnek róla, ahogy művészetről szokás. Picasso, Bacon felrázott, Nicholson és az addig ismeretlen amerikaiak kényszerítették a művészet hivatásosait, hogy elgondolkozzanak olyasmiken: valójában mi is az a festői tér? Avantgarde-ban már csak a megszállt, csatlóssá lenni kényszerltett országokban hittek, a konstruktivizmusban mint szerkezetben, jelben, kódban, a kassáki tézisben azonban csak az ön-csalók, miszerint ez mintakép, melyben a társadalom magára ismer, ha egyszer igazodhat szabályaihoz. Nemzedékem - bevallott vagy leplezett - csalódással tért meg Párizsból: a lírai absztrakció bárói a művészet 19, századi funkcióját tették szabállyá; ha legközelebb útlevelet kapunk, Nyugat-Németországba megyünk. Valami elveszett, talán mégsem jóvátehetetlenül, gondolhatta Bak Imre, mikor naivan, meghatóan kijelentette: „Mindig a legfrissebb művészeti koncepciót tartom érvényesnek a magam számára," Szerencsére a tehetsége természetével egyezőt tartotta annak. A kritika dicsérte, mint a hazai hard edge, a posztgeometrikus eklekticizmus, a művészettörténeti stílusidézetek alkalmazásának kezdeményezőjét; talán azért kellett volna a terminus tech-nicusok helyett baráti szót odasúgni neki, mert fenti kijelentésénél elevenebben és következetesebben gondolkodott. Elsőként ismerte fel, milyen nehezen átugorható gát a modern, pontosabban az e századi mibenlétének, nemzeti jellegének bizonytalan értelmezése, a kurtahagyomány mely a még élő öregekig terjed, hiszen ennek következménye, hogy „Magyarországon minden generáció úgy érzi, vele kezdődik a művészettörténet". Rádöbbent, a történelem s így a művészet története sem ideologikus, mert nincs egyközpontij szervezőereje; egyetértve idézte Werner Heisen-berget Mítosz, művészet, jel című írásában: „Ha egy nap kimerül a mágneses erő, ami felé a nyugati ember iránytűje mutat - és mi más lenne ezen erő forrása, mint a lényegi rend -, akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel " A közveüen elődök, Lossonczy, Gyarmathy Kbrniss után, akik lehetségesnek tartották az ellentinondónak vélt konstruktivitás és szürreális egységesítését, felfedezte a maga számára az archaikust, a történelminél hatékonyabb mágneses erőt. A művészi tett - például az önmagában jelentős, valamit idéző-megidéző, a cselekvő ént szimbolizáló jel a festői térben, kapcsolatban a képmező más formáival - a mítosz rittializált világában már megtörtént isméflése. Minden utazás Gilgames útját példázza; a napmadár ábrázolása attól jelentőségteljes, hogy utánzás, Stendhal óta életfogytiglannal büntetendő, az ősiben azonban a szakrális érvényesség kritériuma, nélküle minden kor művészete - a moderné leginkább - csak pénzre váltható zseton. Bak Imre, mestersége tirdós kutatója és értelmezője, felszabadult, mint Lossonczyéról írta, az övé is „a teljességgel szabad ember művészete", természetesen személyisége benső magjától, a neki írt programtól nem fíiggetlen. Most már teljesen mindegy; honnan az