A megtalált táj [antikvár]

A megtalált táj Nem kis dilemma előtt áll az ember, amikor Csáky Donát Márk művészetéről kíván írni. A képpel kezdje vagy a tájjal? Mintha a tyúk vagy a tojás feloldhatatlan esete látszódnék körvonalazódni ebben a problémában. Nicolai Hartmann szerint a természeti megnyilvánulások felett érzett gyönyör sok esetben nem esztétikai, inkább „csak" vitális élvezet, ugyanis az esztétikai gyönyör feltétele a tárgyi szemlélet distanciája. Ez a távolság teremti meg aztán az esztétikai minőség lényegéhez tartozó, közös szemléleti kép kibontakozásának a lehetőségét. A természeti lény soha nem képes maga mögött hagyni a természet ölelését, míg az ember a különböző kulturális alakzatok miatt ma már képtelen belefeledkezni elsődleges környezetébe. Hartmann megidézi a régi tételt is, hogy a művészet tanítja meg az embert arra, hogy meglássa a tájat a természetben. De Hartmann nem elégszik meg ezzel, véleménye szerint a művészet már egy következő fokozati szint, azt meg kell hogy előzze a művész pillantása. Ez fogja szakaszolni, értelmezni a természetet, hogy aztán a művész végül keretbe foglalja. A művész mindenki másnál biztosabban talál rá egy tájra, de minden költői elragadtatás nélkül mondhatjuk: minden táj rátalál saját művészére. Ahogy Csáky is megtalálta a Déli-Bakonyt, ahogy a Déli-Bakony is megtalálta őt. Ezt az egymásra találást követhetjük nyomon legújabb sorozatában - de ezt csak nagyon halkan mondjuk, mert tudjuk-e, hol kezdődik egy sorozat, miként az sem teljesen egyértelmű, honnan kezdődik, és meddig tart egy táj -, s tanúi leszünk annak, miként lesz egyre tagoltabb, egyre mélyebb a viszonyuk. A táj soha nem egy statikus, szenvedő, önmagát megadó fél, sőt idővel elvárásai lesznek a művésszel szemben. Csáky Donát Márk lépésről lépésre ismerte fel a várvölgyi présház/műterem, valamint környezetének jelentőségét, és fokról fokra feledkezett bele a megfestendő széles, lapályos völgybe, a magas fekete fallá emelkedő Keszthelyi-hegységbe, a domboldal fiatal akácosába.