Hogyan menjünk világgá [antikvár]

Részlet: NEM SZÜLETÜNK UTAZÓNAK Minden egy vasárnap délután kezdődött, a budafoki házunk nappalijában, ahova beültem ejtőzni egy kiadós családi ebéd után. Édesanyám valami felismerhetetlen dalocskát dúdolgatott, miközben a gőzölgő, szörcsögő vasalóval a kezében sorra vette elő az újabb és újabb ruhákat. Kókadtan bambultam ki a fejemből, és a távirányítót kapcsolgattam. Tizenegy éves voltam: már nem kötöttek le a rajzfilmek, de a tipikus vasárnap délutáni uncsi családi filmek sem érdekeltek. Nem gondoltam, hogy aznap bármiféle hasznosat is fogok tenni, azt meg pláne nem, hogy épp ez az érdektelen, unott vasárnap délután fogja örökre megváltoztatni az életemet. Hirtelen megállt az ujjam a csatornaváltó gombon. A képernyőre meredtem, amin egy füstös Buenos Aires-i tangóbár elevenedett meg. „Ez a lábak harca" - mondta a narrátor, én meg kerek szemmel néztem a vonzás és taszítás játékos viadalát: hogyan lökik el egymást a táncosok, majd hogyan kap egyik a másik után. Micsoda szenvedély ül az arcokon! Sehol egy műmosoly, sehol egy megjátszott, maníros, túlzásba vitt mozdulat. Minden igazi! Akkor még fogalmam sem volt a tangóról, arról, hogy mi mindent lehet kifejezni ezzel a tánccal, és eszembe nem jutott volna, hogy az élet tökéletes metaforájának nevezzem. Nem is ismertem ezt a szót. S persze arra sem gondoltam, hogy milyen sokszor fogok átélni én is hasonló szenvedélyeket, amikor majd nagy leszek és 7