Famunkák jó szerszámmal, szakszerűen [antikvár]

A barkácsolásra, a „csinálásra", a hajlamot őseinktől örököltük. Nem is kell évszázadokra visszamennünk, hiszen még dédszüleink idejében is az átlagember a mindennapi életéhez szükséges anyagokat, eszközöket többnyire vagy saját maga, vagy „kalákában" a szűk rokoni, baráti körével közösen állította elő. Az emberek zöme munkájának eredményét, hasznosságát úgyszólván állandóan közvetlenül érzékelte, tapasztalta. Még abban az időben is, amikor a munkamegosztás révén kialakultak a különböző foglalkozási ágak, amikor a kézművesek büszkén vitték a maguk készítette, hírnevüket öregbítő portékáikat a vásárokba, minden darab eladása, használat közbeni látásuk a környezetükben folyamatosan megelégedettséget, örömet okozott. Egészen más ma a helyzet. Az ipari tömegtermelés mai általános szintjén, de még inkább az automatizált termelésben - amikor legtöbb ember csak alkatrészeket gyárt, sőt előállításuk során is csak egy-egy állandóan ismétlődő mozdulatot hajt végre, figyeli a vezérlőpult kijelző műszereit és különböző gombokat, pedálokat nyomogat, karokat húzogat - elveszítjük a munka valódi sikerélményét. A termelésnek ezen a szintjén - amint azt a saját életünkben is tapasztalhatjuk - növekszik a szabad idő. A munkahelyeken csökken a közvetlen termelésben dolgozók aránya, a közvetlen termelést végzők fizikai igénybevétele. Ugyanakkor a legtöbb munkahelyen növekszik a szellemi munka aránya és az idegrendszeri terhelés. A munkaidő-csökkenés és a tömegtermelés következményeként növekszik a munkában töltött idő értéke, tehát egyre drágábbá válnak a még ma is többnyire kétkezi munkát igénylő szolgáltatások.