Záróra [antikvár]

ELŐSZÓ Van annak már csaknem egy esztendeje, hogy Tóth László kollégái, barátai, ismerősei összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, miként lehetne méltóképpen megemlékezni róla halálának 70. évfordulóján. Sorjáztak az ötletek, s lett belőle egy vágy, egy terv: legyen emlékünnepség munkásságának méltatásával, amatőr színházi előadással, képzőművészeti kiállítással, emlékkönyvvel. Igen ám, de hol, kikkel s főleg, miből az utóbbit még most sem, e sorok írása közben sem tudom, de amint látják, látjátok: a könyv elkészült. A kiadó, Sipos András vállalta az ezzel járó nem kis felelősséget. Lássuk hát, ezek után kiről, kikről, miről szól ez a könyv. Kezdjük az elején, a főcímmel: Záróra. Ez az eddig sehol nem közölt, ennek ellenére közimert, kedvenc, már-már legendássá vált bökversének a címe. Ezzel próbálta útra bocsátani azokat a vendégeket, akik egy-egy jól sikerült rendezvény után sehogy sem akartak hazatalálni. Ezt követően bemutatjuk a korábban megjelent három karcsú verseskötetének rövidített változatát, mivel ezek a könyvek ma már sehol sem kaphatók. A szerkesztők értő módon méltatják a verseket, mi pedig csorbítatlanul közöljük őket. Az utána sorakozó prózai írásaiban megcsillannak intellektuális humorának újabb gyöngyszemei, miként a szakdolgoza- taira jellemző tudományos fegyelmezettség, de ha kell, az empátia is. Néha Arisztotelésszel, néha Újházi Péterrel társalog, avagy képzelt (vagy valós?) panellakótársak szájába adja a mai magyar valóságot. A Visszaemlékezések című fejezet szerzői személyes hangot ütnek meg. A főleg a pályája delén mozgó, szeretni való ember derűs napjait idézik, a vele kapcsolatos emlékeket osztják meg az olvasóval. Az utolsó néhány írás már komorabb: a gyógyíthatatlan szenvedélybetegségével küszködő ember végnapjait, majd a szomorú beteljesülést idézik. Az írások közé elhelyezett illusztrációk, reprók a térség azon képzőművészeinek alkotásait mutatják be, akiknek Tóth László önálló kiállítást rendezett A Szabadművelődés Házában. A kutatásaink során fellelt fotókon, pillanatfelvételeken mintegy utolsó búcsút int az emlékezőknek a sokak által oly nagyon ismert „tóthlacis" mosoly. Intsünk hát mi is búcsút Tóth Lacinak. Legyen ez a könyv az összefogás, a közös emlékezet mementója, a kortársak ugyan megkésett, de reméljük, közművelődési és emberi munkásságának méltó elismerése. Pákozd, 2023. nyarán A szerkesztő