Útfélen fejfa [antikvár]

Áttűnés, igen. Nem pedig elmés előszó, sem eligazító betájolás térben, műfajban, időben, ehhez se mércém, se határozóm. Meg aztán úgyis tudom, jobbára magammal perelek tovább. Még ha egy adott sorshelyzetből kínálkozó históriai szálakat próbálok majd kifejteni, a második mondattól akkor is magamat írom. S mert az önértésnek számomra csak egy módja van - így érzem, így tudom, így éltem meg -, nos, kis tautológiával szólva, továbbra is azt fogom írni, hogy írom... a ki tudhatja előre, mit. Biztos, hogy ezúttal sem fogok elérkezni a mindenben "boldog vég"-hez. A sors, igen, az sok pontot kitett és kitesz még a dolgok végére, de én vele is ujjat húzok, amíg tehetem. Egyszerűen nem tudok, de most már nem is akarok kibújni a bőrömből. Aki indító Vallomásomból nem emlékezhet rá, annak újra megvallom: amikor már nem firtatott-vallatott senki, egy benső kényszer akkor üttetett velem rést a hallgatás falán. A Titok burkán. Előbb voltam barlangbeli ősünk, aki félelmét leküzdendő rákarcolja a Rémet a sziklafalra. S attól kezdve hitében ő a győzedelmes vadász. Na nem, nekem még nem adatott meg efféle diadalmámor, az történt csupán, hogy most már nem félek tőle, a Titoktól, és nem is fogok soha.