Tabán (P)anno [antikvár]

rv I .'r; [{fifi iv' r 11 H,;'.'. rv: "'•« 1! I '''ii I I, i i' i' ¦ ; i' ,i 'l/l, l'rV I J i' Horváth László: Előszó ',¦1 I i'' I r i 11 ¦ ¦I''. i; H' í'l;,'! 'I ,'lr. .1:.,!', i.'i- m 'ÍK^'-Uit UK Tisztelt Olvasói „Tabán (P)anno" ízlelgetem, szokom, kóstolgatom, forgatom a kifejezést. Szellemes, kifejező, mondhatni találó. Sokáig a könyv munkacíme„Szerelmetes Tabán"volt. Hisz a mi vonzalmunk, érzéseink, szerelmünk, kutatásunk tárgya ezen városi szeglet. Bemutatunk egy környéket, egy vidéket, egy városrészt, talán egy hangulatot is, egy kis történelmet, művészetet, néprajzot egy olyan helyről, melyet volt és jelenlegi - és remélem, eljövendő - szolnokiak tízezrei, százezrei őriznek legbelül. A festő festette, a regős regélte, a szocializmus eldózerolta, az ott élők meg egyszerűen csak szerették. Ők ott voltak otthon sok évszázadon át e hazában. Volt ez sokáig szegénynegyed, még előtte, a törökkorban, a tímárok, bőrkikészítők lakhelye, amolyan „Illatos út". Később a halászok, pákászok, hajósok, vízen járó emberek, rakodómunkások, napszámosok lakták. A családnevek, a gondok, a munkától. nyári naptól barázdált arcok folytonosan változtak ugyan, csak a nap, a por, az iszap, a téli víz felől süvítő hideg, no és az a sajátos girbegurba utcahálózat volt állandó. A megélhetés mindig nehéz volt az itt élőknek. A szinte lehetetlenül pici konyhakertek, gyümölcsösök nyújtotta táplálék mellé még a vízpart minden lehetősége, az ártér minden juttatása, az alkalmi napszám minden fillérje, a máramarosi tutajok minden adománya, a fölfűrészelt rönkök minden szálkája, a sótömbök sáros rakparton fölclpelésének minden izzadtsága hozzáadódott. De a tiszai halak gasztronómiája, a halié és a haltepertő, a harcsapaprikás túróscsuszával Is itt csúszott a legjobban a szandai bor mellé. A legsajátosabb, legegyedibb, legszolnokibb kerülete volt városunknak, ahol a súlyom táplálékkiegészítö volt, és nem bosszúság, a gyékény a ház mellett termett, a vesszőt mindenki fonta, a tiszai ladik a hétköznapok része és nem az akkor még nem is létező „szabadidő" kulturált eltöltésének eszköze. A gyermeki sors is nehéz volt, az ő munkájukra is szüksége volt a családnak. Előbb a libát őrizték a réteken, parton, majd a kecske, tehén gondozása jutott sorsrészül. Talán így megértjük, hogy a kor oly általános írni-olvasni nem tudásában mit jelenthetett az itt fölnövő gyerekeknek az általános tankötelezettség és a Sípos téri iskola, a „Tabáni IVlűegyetem". Ha megtisztel, s átolvassa, akár csak átlapozza ezt a könyvet, lehet, hogy oly érzése támad az olvasónak, véget ért e kutatás, felsoroltuk minden emlékét, tárgyi relikviáját, legendáját a Tabánnak. De nincs így! Épp hogy egy nagy munkálat, egy Szolnok-monográfia elkészítésének elején járunk itt a Damjanich János Múzeumban. Régi adóssága ez több mint nyolcvan év kutatógárdájának, s talán most a város első említésének közelgő 950. évfordulója kellő alkalmat teremt e nagyszabású vállalkozás megvalósítására. Szolnok középkoráról szóló ismereteinket már kötetbe foglalta