Székesfehérvár [antikvár]

Az idegen, aki akárcsak húsz évvel ezelőtt is elvetődött Székesfehérvárra, egy vidéki város álmatag benyomásával találkozott. A szürke középszer porosodó fátylán keresztül ott vibrált ugyan a barokk letűnt pompája, de sem az új élet ébredésének, sem a régebbi múltnak nem voltak láthatók feltűnőbb nyomai. Ma, mintha varázslatból ébredne, újjáéledő várost talál a látogató. Már a pályaudvaron kellemesen lep meg az újjáalakított perron anyagszerű modern vasbeton építészete. Az állomás előtti térség forgalomszabályozó szigetén Bory Jenő püspökkútja áll a régi sivárság helyén, a Lövölde ósdi falkerítése helyett park üde zöldjével találkozik a szem. Balra haladva, a szépen ívelő széles út mentén, a téli gazdasági iskola jó arányú épülete emelkedik azon a helyen, ahol azelőtt városvégi rendetlenség éktelenkedett. Majd a Prohászka emléktemplom következik, ahová a város minden látogatója betér, hogy hódoljon a nagy püspök világosságot árasztó halhatatlan szellemének. Beérve a Széchenyi-utcába, a régi lomhán szétterülő utca helyett gondozott forgalomosztó parksával pompásan tagolt útra érünk, ahol most az élénk balatoni forgalom halad át. A Vörösmarty téren áll Vörösmarty Mihály egyszerű beállítású szobra, báró Vay Miklóstól, már a múlt század második felének kegyeletes hódolata a művészet és a nemzeti értékek oltárán. Pár lépésre innét azonban, az útirányok szétágazását jelző kőoszlop oldalán Wilt Tibornak körvonalaiban áhítatos dallamot muzsikáló Szent Kristóf reliefje arra figyelmeztet, hogy az ősi koronázó városba nemcsak bevonult a legújabbkori művészet, hanem, ami még fontosabb, teljesen és annyira otthon van benne, hogy az erős fejlődő élet aktivitásával minden kínálkozó helyet elfoglal és meghódít az új szépségnek.