Székelyföld 2018. január [antikvár]

Vaszilij Bogdanov A KOPÁR FENNSÍKKéső őszre beköltöztem a városba a kerti házból,Rilke verseit fordítottam, egyre kevesebb meggyőződéssel,képességeimbe vetett hitem kezdett elillanni,feltámadtak a mindig esedékes kételyek,csak a leadási határidő közeledett, egyre vészesebben.Dylan Thomas és Auden verseit olvasgattam,néhány verset le is fordítottam, könnyebben, mint Rilkét,ez legalábbis gyanús volt. Szorgalmasanszedtem a gyógyszereket, és álmodtam is,de nem Akakij, a gonosz pók tűnt felvisszatérő álmaimban, nem nyughatatlan áldozatomfenyegetett azzal, hogy hirtelen megjelenik ésmegmagyarázhatatlanul, félelmetesenhatalmasra nőve az életemre tör Nem is Andrejről, szüléimről, nem a titokzatos,vörös ruhás lányról álmodtam, ó, nem! Sem Oszip, sem Zoscsenko, sem Marina,sem Borisz nem tűnt fel álmaimban,Jurijról, Annáról, Bulgakovról sem álmodtam.Nem, nem a barátaim kísértettek, nem,és Lénáról sem álmodtam, Tányárólés az ismeretlen Tatjánáról sem,sem a régi lakásokról, helyszínekről.Normandiáról, Szibériáról, Dalmáciáról,Párizsról, Londonról, Velencéről, Génuáról,Moszkváról, Bukarestről, Kolozsvárról, Kijevről,sem Hisztriáról, a Fekete-tenger-parti romvárosról,sem Ovidiusról, a száműzött költőről,aki balcsülagzata fakó fényénél lesi a gályát,a felmentő ítéletet várva.Nem!Almaimban a Bajkál-tó sem tűnt fel, az Adria sem.íir Mi