Székelyföld 2017. május [antikvár]

Ágh István SZÉKELYKEVE Pétervárad s Kalemegdán után, nagy történelmi pusztaságon át közelítjük naplemente felől kelet népét, s kérdezi a sofőr, ez az út visz Szkorenovác fele? goszpodine! erre Székelykeve? hajt valami tudatalatti vágy, odahajló erős kíváncsiság. Nemhogy mint gyenge szórvány veszne ki, a féreg a gyökeret kedveli, bár megmaradni még Hungaricum, így kevésbé anakronisztikus, minket meg elragadt az utazás, mint egy szerelmes elhatározás, itt még vigasz, mi másutt kései, s a gyűlölet villantja késeit. Kukoricások tengerén hajóz Aracs romja, de csak mi haladunk, a büszke nyugat alkonyában épp kezdi kelet mennybemenetelét, mielőtt árnyékká lesz az anyag, fölragyog, mint a valódi arany, olyan sárga Kugotov^icz Manó térképe is, mint a sárgarigó. Vármegyékből font babérkoszorúm helyett gerenda, csalán verte rom, szúrós koromszag, mintha a tüzet tegnapelőtt oltották volna el, akkor még ez a lapos Pancsova