Székelyföld 2001. február [antikvár]

Részlet a 9. oldalról: Csiki László AZ ELSŐ TÍZ PARANCSOLAT Hirtelenében nem jutott eszembe, melyik parancsolat az első. Egyszerre gondolok ugyanis mind a tízre - ha gondolok egyáltalán. Ha rákérdeznek, elsőre azt keresem magamon, melyik ellen vétettem, nem azt, hogy miképpen szól és mire int. Azzal a rémült reménnyel teszem ezt, hogy az egyik betartásával nem lehet élni, csak ha az összest követjük egyszerre. Ahhoz viszont oly teljes embernek kellene lenni, akinek van ereje szembeállni a teljes világgal. Emberfeletti kívánalom. Azt hiszem mégis, hogy aki egyet megszeg, megszegi az összest. Vétségeink köre teljes, akár az életünk. És éppen azok által. Az első vétség: hogy nem jut az eszünkbe Következhet a bűntudat. Lehet azonban, hogy nincsen igazam. Legalábbis mindegyre megcáfolják. Anyjukat tisztelő, felebarátjuk feleségét el nem kívánó férfiak egy szép napon géppisztolyt fognak az anyjukra, a szomszédjukra, és izzadó ujjal meghúzzák a ravaszt. Csak azért, mert a szomszéd felesége szerb vagy albán, de lehetne magyar is. És akkor mintegy magukévá teszik a gyilkossággal. Az anyák sorsa sem jobb ennél. Nem részletezem. Eleget részletezte ezt nekünk a történelemnek nevezett valóság Alexandriától Auschwitzon át Koszovóig és a múlt hét hétfőjéig. Van ugyanis egy finomabb formája az ölésnek. Minél finomabb, annál kegyetlenebb. Házaspárok húsz éven át, az egyéb parancsolatokat betartva, napról napra gyilkolják egymást, miközben talán még a hangjukat sem emelik fel. Éppen csak arrébb teszik a fogkefét. Vagy ahogyan a gyereküket nevelik: mindegyre rászólnak, ha ismerkedni akar a tárgyakkal és a bennük rejlő parancsolatokkal, vagy zongorázni kényszerítik őket, csupa jót akarva nekik. Többnyire olyant, amit ők nem kaptak meg, de úgy vélik, megérdemelték volna, és most rárudalják az utódaikra. Hiányérzetük szörnyű űrébe szippantják saját fiaikat, és közben elvárják, hogy azok tiszteljék őket.