Őrségi népi műemlékegyüttes a Szalafői Pityerszeren [antikvár]

Az Őrségről Az Őrség az ország nyugati szegletének történelmileg, földrajzilag jól körülhatárolható tájegysége. Falvai a gyepűrendszer védelmére letelepített őrállók szálláshelyeiből alakultak ki. Az őrök a dombok tetején telepedtek meg. Ma is élő szájhagyomány szerint 108 család kapott őrállásokat, s mint a király szolgálatában állók, kiváltságokat élveztek. Katonai szolgálatuk fejében területi nemességet kaptak, a megyétől független önkormányzattal rendelkeztek. Elöljáróságuk előbb Nagyráko- // son, majd Oriszentpéteren volt. Stratégiai szerepük az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével csökkent. Zsigmond király 1392-ben elajándékozta falvaikat, földesúri fennhatóság alá kerültek. Megtépázott jogaikért több száz évig küzdöttek, de a nemesi szabadság elnyeréséért folytatott harcuk eredménytelen maradt, csak az 1848-as jobbágyfelszabadítás orvosolta sérelmüket. Az őrségi szerek dombtetőkön, erdei irtásokon az egyes családok letelepedési helyeiből alakultak ki. A házhelyeket kisebb-nagyobb belsőségi telkek vették körül. Az elszórtan álló házak között kiteijedt rétek, gyümölcsösök voltak. A szántóföldi termelés a beltelkeken és a szereket gyűrűként körülvevő égetéses-irtásos területen folyt. A belteijesen művelt földeket rendszeresen trágyázták. A távolabbi területek termelékenységét a parlagoltatásból és az égetéses irtásból álló váltógazdálkodás biztosította. A parlagon hagyott földeket eleinte legelőként, kaszálóként használták, majd 10-15 év elmúltával az addigra beerdősült területet levágták, a helyszínen felégették, hogy hamujával trágyázzák a földet.