Bővebb ismertető
Kétszer érkezett Veszprémbe. Másodjára véglegesen, 1978. január első napjának késő délutánján.
Ez a napszak ilyenkor Európa középső részén estének felelt meg. A fagy ellenére szállingózott a hó. Előző nyáron harminc napot dolgozott a Balaton-felvidék és a Bakonyalja határán épült városban, a munkahelye a sportpálya melletti középiskolai kollégium földszintén volt. Az irodákat a diákok ideiglenesen kisajátított hálószobáiból alakították ki, ezért két-három főnél többen nem tartózkodhattak bennük. A nyári melegtől fülledt vasbeton épületben rajta kívül délutánonként nem tartózkodott senki: az UNESCO létesítette intézet munkatársai valamerre a Balaton mellett múlatták az időt.
A januárba átforduló éjjelt Szegeden, a gyerekújság szerkesztőségi titkámőjének lakásán töltötte, hajnalban, hat óra tájt szállt autóbuszra, hogy délutáni estében, valamikor három óra körül, leendő munkahelye városába érkezzen. Vaqakra emlékszik, hótól negatív tájra, a Duna-hídra, majd a mozdulatlanságba dermedt Balatonra; első alkalommal látta a befagyott tavat, amelynek jegét elterített, puha lepel borította, rajta ógás, fehér madarakkal. A városban nem mozgott senki. Amikor böhöm nagy bőröndjével bekopogott a szállásra, zárva találta az épületet, ahol immár csak a munkatársak éjjeleztek, mivel időközben átadták a szándék szerint nemzetközi segítséggel épülő, de végezetül elsíbolt, így a már felépült vegyészeti kutatóintézet épületéből rekvirált székházat, az irdadan, szürke, tízemeletes hasábépület alsó három szintjét nevezve ki a nemzeti központnak. Portaszolgálat nem működött, s az egyedüli lakó, az idős, csuhé-szőke könyvtáros asszony mit sem tudott róla és érkezéséről, nem nyitott ajtót, és a város egyeden szállodáját javasolta éjszakai szállásnak, ahol valóban kapott szobát, azt, ahonnan éppen akkor távozott az egyik pincémővel néhány órára betérő, festett hajú fényképész, legalábbis a gépe