Múltunk, életünk [antikvár]

A felnőtté válás, az önmagunkra találás folyamatának egyik csalhatatlan jeleként kezdünk érdeklődni magunk és családunk múltja iránt. Honnan jöttünk, hová, meddig nyúlnak vissza gyökereink? Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása, megválaszolása éppen a jövőnk szempontjából fontos. Mindez nemcsak az egyénre érvényes és jellemző, hanem a kisebb és nagyobb közösségekre, így az iskolaközösségünkre is, hiszen a múlt vállalása vagy megtagadása kijelöli a jelen és főként a jövő feladatait. Remélhetően nem hat revelációként a megállapítás, hogy iskolánk nem gyökértelen, mert egyrészt a legutóbbi korszaka is három év híján 50 évet ível át: 1950-ben költözött új, mára már kissé megkopott otthonába, másrészt elődiskolánk, az ungvári főreáliskola az 1897/98. tanévben indult, majd 1917-ben költözött át Miskolcra. A kiteljesedett, bő emberöltő 100, illetve 80 éve az ősi iskolák korához viszonyítva még ifjúkornak számíthat, de mindenképpen feljogosít a visszapillantásra, a számvetésre. Iskolánk első évtizedeinek története fájdalmasan összefonódott a magyar történelem XX. századi nagy sorsfordulóival: az „örök, magyar határ-pör", a gazdasági bajok létében veszélyeztették, vándorlásra kényszerítették elődiskolánkat. Odisszeája alapján szomorú hazai rekordra is pályázhatnánk. Diósgyőr a végleges megtelepedés helye, ahol véget ért a mostoha sors, a megmaradásért folytatott küzdelem. Mennyi befejezés és újrakezdés, az iskolai hagyományok meggyökereztetése majd átültetése, átmentése hol csupán egy-két kolléga, hol pedig egész tanári kar feladataként, de a folytonosságot mindig hűen megőrizve.