Ludovika [antikvár]

Előszó Opera és sör meg zongora - avagy a katonai nevelés dicsérete Jobb mindjárt az elején bevallani: elfogult ajánlást vesz kézbe az olvasó. l: A hazai katonai nevelés iránti pozitív elfogultságom visszanyúlik azokba az évekbe, amikor még elsősorban négykézláb fedeztem fel a családi otthon horizontját. A bóklászás sokszor ért véget anyám nagy szekrényénél, amelynek felscí frontján balzsamillatú ruhái lógtak, alsó mélységeiben pedig mindenféle izgalmas fém- és papírdobozok rejtették a gyermekszemet kápráztató kincseket. Miután sarkig tártam a nyikorgó ajtót, boldogan ragadtam magamhoz azt a nagy méretű skatulyát, amelyben sok száz képeslap őrizte a nagypapa fél évszázaddal korábbi érzelmeit a majdani nagymama iránt. Akkor persze csak a szépséges képek látványa izgatott, de később megismerkedtem a hozzájuk kapcsolódó, legalább annyira lebilincselő történetekkel is. Egykor több ezer lapból állt a gyűjtemény - mesélte anyám -, de a két világháború és a számos költözködés sajnos erősen megritkította a doboz tartalmát. Ám nem amolyan egyszerű, hétköznapi Postkarten-sc2mmler volt az én majdani nagymamám! A családi mesterelbeszélés a mi gyermeki szívünkben a kuruc jó és a labanc rossz örök küzdelmévé avatta a felmenők érzelmi megpróbáltatásait. Az történt ugyanis, hogy az ifjú főhadnagy, Tihamér Székesfehérvárott szolgált, és szívében szerelem ébredt a bájos Irma „nagysám", másként „Adika" iránt. Amikor kiderült, hogy az érzelmek kölcsönösek és kellően szilárdak, a fiatal tiszt kihallgatásra jelentkezett az uralkodónál. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai költségvetése ugyanis nem kívánta finanszírozni a katonaözvegyek nyugdíjellátását, ezért a szabályzat előírta, hogy csak az a tiszt vagy altiszt házasodhat, aki pénzóvadékot (kaució) tesz le a hadipénztárba, mégpedig akkora összeget, amelynek kamata méltó módon gondoskodhat majdani esetleges özvegye társtalan mindennapjairól. Igen ám, de a há-zasulás korában járó fiatal tisztek még nemigen rendelkeztek ekkora summával, így Tihamér főhadnagy úr is azzal a reménnyel kötött kardot, és indult a királyhoz mint legfőbb hadurához, hogy a kauciót engedje el. „Nein!" - hangzott azonban a nagyvonalúnak aligha nevezhető, igencsak lakonikus felelet, elszomorítva két szerelmes szívet - és lerakva ugyanakkor a képeslapgyűjtemény fundamentumát. Ettől kezdve ugyanis Tihamér bármerre járt a világban, mindenhonnan -akár napjában többször is - levelezőlapokat küldött a fehérvári Sas utcába, pár szót, esetleg pár mondatot illesztve a képek alá, közé. A szavak egyszerűek, sokszor közhelyesek, ahogy a korabeli illemkódex előírja. De a küldési gesztusban ott az őszinte vallomás. Anyám úgy mesélte, tíz évig tartott ez a szenvedés. Az életvitelében értelmiségi, anyagilag tisztes középosztálybeli família „kurucai" az eddiginél is jobban megutálták a kicsinyes „Ferenc Jóskát", de a „schwarzgelbek" is megsajnálták a szerelmeseket, így végül közösen ösz-szeadták a pénzösszeget. A levlapküldési szokás azonban megmaradt még egy ideig - amíg Tihamért ide-oda vezényelték a széles nagy Monarchiában csak annyi lett a változás, hogy már nem csupán Ádikának érkezett a „kezeit csókolom", hanem a kis Tibornak (majdani nagybátyámnak) is a széles apai ölelések. Ha az ösz-szes levlap, a teljes gyűjtemény megmaradt volna, igazi aranybánya lenne egy mai életmódtörténésznek. Erre a még ma is meglévő mintegy két és félszáz darab azonban már nem alkalmas, mert nem tudja kirajzolni a katonatiszti vezénylés teljes itineráriumát és így a hozzá társuló, a levlapszövegekben reflektálódó gesztusvilágot. Ám arra jól használható, hogy pár példány segítségével mintegy teszteljük a több mint száz évvel ezelőtti magyar katonatiszti nevelés hatékonyságát. Az egyik anzix Bécsből érkezett, 1903. március 25-én keltezte küldője. Bal oldalán a Dreher cég nagy császárvárosi sörözője látható, melyről ezt írja a főhadnagy úr: „Itt sokszor vacsorálunk opera után. Kezeit csókolja, Tihamér" Milyen imponáló kettősség! Egyfelől opera-előadás, a kézben tartott partitúrából követve a zenét - a klasszikus muzsika csodái Mozarttól Wagnerig az Opernringen magasodó híres-neves bécsi operaházban. Majd a jeles vendéglátóipari intézményben - amely a szomszédos utcában, az Operngassén található - egy komoly méretű Tafelspitz (mint tudjuk, a császár kedvence ) és egy jó korsó sör. Magaskultúra és bajtársi szórakozás. Mindkettő fogyasztása része a teljes és egészséges személyiségnek, a kultúra különféle szintjeit sajátjaként használó, benne kiteljesedő polgárember nagyvárosi életmódjának. Innen nézve véletlen körülmény, hogy a kettős fogyasztó éppenséggel a közös hadsereg fiatal gyalogsági tisztje. Tegyünk most hozzá egy másik képeslapot, szintén Bécsből, pár hónappal későbbről. A schönbrunni kastélypark egyik impozáns alléját látjuk, előtte szökőkút sétálókkal, végében föltűnik az uralkodócsalád nyári rezidenciájaként szolgáló barokk kastély 1903. június 29-én. egy keddi napon rótta rá jól olvasható, fegyelmezett kalligráfiával a továbbképzési tiszti tanfolyam hallgatója a napi programot: