Kerkaland [antikvár]

Pintér József (továbbiakban Jocó) barátommal, valamikor a hetvenes évek elején, lentikápolnai bálban találkoztunk először. Emlékszem, vihorászó csajok ültek a kultúrház nagytermének sarkában, s nekem egyikük, a hosszú gesztenyebarna hajú, szomorú tekintetű lány nagyon megtetszett. - Hogy hívják azt a kis csajt? - kérdeztem. - Pintér Jocónak! - röhögött a környezetem. Jocó azóta jókora utat bebotozott, mert mozgássérült. Időközben társra talált, hozzá hasonló lelkületű hölgy, Veronika (továbbiakban Vera) személyében. Idestova három esztendeje Jocóék a kocsijukkal fékeztek mellettem, s arra kértek, írjak bevezete- tőt készülő könyvükbe. Megtisztelésnek vettem a feladatot, hosszabb ideig a Pintér család kiadványáról álmodtam, de a későbbiekben nem jelentkeztek. Ám számon tartottak! Másfél esztendeje Luca kutyámmal a gosztolai hegyháton bóklásztunk, amikor autó állt meg mellettünk, és a Pintér család megesketett arra, hogy a könyvük előszavát megírom. Miután kellő mó- don kiesküdöztem magamat, boldog mosollyal tovább hajtottak. Aztán hónapokig nem találkoztunk személyesen, de ha autójukkal véletlenül elsüvítettek mellettem, kutya kötelességemnek tartottam, hogy utánuk rikácsoljam: hát persze, hogy megírom!! Ilyen előzmények után Vera és Jocó a napokban felkerestek, mondván: bőven lesz időm megírni a könyv előszavát, mert csak néhány nap múlva kérik tőlem a kéziratot. Ekkor szint vallottam. Elmagyaráztam a Pintér családnak, hogy én az utóbbi időben amolyan vadmacska életet élek, aki maga sétál a maga vad csapásain és neki minden hely egyforma. Továbbá tá- jékoztattam őket arról, hogy nálam stílusváltás történt, begyöpösödött magányomban többnyire józan embereket megbotránkoztató, hatalmas visszatetszést kiváltó hülyeségeket írok. - Pontosan ezt várjuk tőled! - bólogattak megértően, s kezembe nyomták készülő kötetük kép- anyagát. Az ilyen őszinte, lélekmelengető biztatást nem lehet visszautasítani. Ha valaki a morbid hülye- séget magas szinten pátyolgatja magában, akkor az illető nem okozhat sem meglepetést, sem pedig csalódást! Elérkezett az alkotás ideje, kezembe veszem Vera és Jocó könyvét! Agyam kacatos padlásán sóhajtozni kezdenek hajdani emlékek, miközben előszóba illő gondo- latokat keresgélek. Közben magam elé teszem a vörösbort, mert igazán jót írni csak vörösbor mellett lehet, bár előfordulhat, hogy a fehérbor is zsibbasztóan megnyugtató hatással van az agy szürkeállo- mányára. (Ez nyakatekerten induló, ám szerencsésen befejezett mondat volt, ami máris egyértelműen bizonyítja a vörösbor felsőbbrendűségét, mindenféle más italféleséggel szemben!!) Sietve megjegyzem, korántsem szeretnék visszaélni a kedves olvasó bizalmával, türelmével, ha- marosan elengedem a kezét, ám előtte szeretném elmondani személyes élményeimet a képekről, me- lyek Vera és Jocó boldogságáról, bánatáról, de még inkább kitárulkozásáról szólnak. A fotók amolyan tavaszi, nyári, őszi, téli kalandozások a Kerka patak mentén, és a környező te- lepüléseken. Az oldalakról tréfás vigyorral köszönt ránk a bolondos április, az izzadó július, az esőt síró október, s a fehér szakállát rázó december. A szerzők bújócskáznak az idővel, gyerekes kíváncsisággal próbálják tetten érni a történésekkel teli pillanatokat. Kitörnek testük börtönéből, mert viharfelhők, réten nyíló virágok, szürke gémek, ma- gányosan álló alkonyati keresztek, borostyánba öltözött kőangyalok akarnak lenni. Elfeledett értékekbe, tárgyakba próbálnak életet lehelni. Vera és Jocó alighanem mindent tudnak a bennünket körülvevő világról, születésről, elmúlásról, lelket mardosó vágyakozásról, elhivatottságról. Szeretik fotózni a percek, pillanatok változásait, fűszál növését, gyümölcs érését, virágok nyílását, és szívesen hallgatják a természet intim titkairól pletykáló madarak ricsajozását. Óvatlan pillanatokban belopakodnak medúzák, szöcskék, birkák, bivalyok, libák holdudvarába. Mindketten egyszerre tudnak hihetetlenül alázatosak és büszkék lenni. Olyan szemfényvesztők, akik félúton képesek megállítani könnyeiket.