Igéző Erdély [antikvár]

Előző albumunkat Örök Erdély címmel bocsátottuk útjára. Hiszen talán ez a jelző, amiben egyesül minden e vidékkel kapcsolatos érzésünk, élményünk. És előrebocsátjuk, most sem a mulandót, pláne pillanat szültét mutatjuk be az ottani valóságból, hanem a hagyományost, a hamisítatlant, a hajdanit. Mindazt, ami meg tudott maradni a múltból, ami átvészelte a kegyetlen századokat. De azért azt sem tagadhatjuk, hogy odaát is megváltozott valami. Nem vészesen, inkább csak szükségszerűen, a székely ember is a korral - miként a fatörzs az árral s mostanra ugyanúgy huszonegyedik századot jegyez, mii Így akarták ezt talán azok is, akik jelen könyvünkben a fejezetek élére állnak, útjelzőként, lámpásként számú(n)kra i mutatnak. A fenti gondolatmenetet folytatva, s a sorban legelsővel szólva: bizony, nem „percember" volt egyikük Úgyhogy talán érdemes is követni őket, nyomdokaikon elindulva egyre beljebb és beljebb kerülni. Hogy nem elmosódott nyomok ezek, igazolja: szinte kortársaink ők mind. Bár van köztük egy, aki majd ötszáz éve, hogy elhagyta ezt a földi árnyékvilágot, akad olyan is, aki csak évtizednyi távolságból üzen nekünk. Hisz a sorban és korban utolsónak számító Wass Albert alig több mint tíz éve távozott - s mit ad Isten, e szomorú jubileum évében volt kerek száz esztendeje, hogy megszületett -, hozzá képest Ady és Kós Károly mindössze negyedszázaddal korábban látta meg a napvilágot, ahogy Orbán Balázs is igazán fiatal a halottak között a maga másfélszáz évével. Az idő végtelenjében való örök útitársként hagyatkozzunk hát nyugodtan rájuk. S ha már úgyis úton vagyunk, kövessük életútjukat is, ismerkedjünk a helyekkel, ahol megfordultak, valami felismerhető jelet, emléket hátrahagytak. Könyvünk állomáshelyei így egy költővel kevert kritikus, egy leginkább építésznek tekinthető polihisztor, egy ugyancsak mindenhez konyító monográfus, egy tudós pap - bújtatottan egy szentté lett király és egy vitézlő fejedelem - no meg egy kiváló író nyomai is egyben. Akikben egyvalami mindenképp közös: a föld, ami útjukra bocsátotta, és - a Kerepesi úti temetőben nyugvó Adyt és a messziben maradt Wass Albertet leszámítva - végül befogadta őket. Ahová életükben is annyi, de annyi szállal kötődtek, Párizsból úgy, mint Amerikából haza-hazatértek. Ha máshogyan nem, képzeletben... Apropó! Még talán az is összeköti őket, hogy - ha olykor kényszerből is - sokat utaztak, szinte egytől egyig világcsavargónak számítottak. És ha az egészet nem is vihették magukkal, tarisznyájukban egy darabot mindig ott tartottak abból a bizonyos, bölcsőjüket ringató és koporsójukat befogadó, megigéző és leigázott szülőföldből...