Honismeret 2001/2. [antikvár]

EVFORDULOK Emlékezés nemzeti dinasztiánkra Hét évszázada, 1301. január 14-én, Budának városában, az akkor még a Bécsi-kapu közeiében álló királyi palotában elhunyt Magyarország koronás királya, III. András. Budán is temették el, a ferences szerzetesek templomában, amely több mint három évszázada pusztult el (helyén ma a Várszínház áll). András sírjának, hamvainak nyoma sem maradt. Mint ahogy megsemmisültek a honfoglalás óta négy évszázadon át az országunkat és népünket vezető család szinte minden tagjának földi maradványai. Az egyetlen kivétel III. Béla, akinek csontjai nevezetes időszakban, éppen az Úr 1848-dik esztendejében kerültek elő a székesfehérvári egykori koronázó templom romjai közül. Az Ákos nembeli István nádor 1303-ban kelt oklevelében így írt királya elhunytára emlékezve; „Midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten hívására a földi dolgokból kivált. Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó arany ágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták, és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek Ma is meghatóan szép olvasni ezeket a sorokat, azonban tartozunk annyival az igazságnak, hogy bizony nem csupán olyanok voltak az országban (s még inkább határainkon kívül), akik megsiratták az Árpád-ház utolsó férfitagjának elhunytát. Andrást, akit „velenceinek" is neveztek, mert onnan hozták a magyar trónra, némely külföldi hatalmak, s az országon belül is bizonyos nagyúri csoportok nem tekintették törvényes uralkodónak. Rudolf német-római császár már IV. László király elhunyta után, 1290. augusztus 31-én, egy kis „cetlin" (rövidke oklevélen) nemes gesztussal egyszerűen fiának, Albert osztrák hercegnek adományozta Magyarország koronáját, s ezzel az ország fölötti uralmat. De nem tekintették jogosnak Itália földjén sem mindenütt jogosnak András királyságát. Nápoly királya II. Károly 1291. április 21-én szólította föl Magyarország népét, hogy III. András helyett az ő feleségének, Máriának, aki V. István király leánya (azaz az elhunyt László király testvére) hódoljon meg. Egy esztendő múltán aztán Mária lemond a fia. Károly herceg javára a magyar koronáról. Am Károly rövidesen meghal. De ez sem okozott gondot, hiszen helyette ott volt az unoka, Martell Károly és Habsburg Klemencia fia, a másik Károly (Caroberto) herceg, aki 1288-ban látta meg a napvilágot. S ez a Caroberto már 1300 augusztusában partra szállt a magyar tengermelléken, Spalatóban, készen arra, hogy az akkor még élő és uralkodó András király ellenében akár erőszakkal is megszerezze a maga számára Magyarország trónját. Apja ehhez pénzről is gondoskodott, hála a firenzei bankárok „előrelátásának", akik láttak fantáziát az alig tizenéves fiúcskában, aki aztán Károly néven vonult be történelmünkbe, s négy évtizeden keresztül ült az Árpádok trónján. Tény, hogy leányágon Károly is magyar király-elődeinek rokona, mint ahogy valamilyen fokon szinte valamennyi késól^bi királyunk is. Azonban nemzeti dinasztiánk kihalásának mégis 1301-et tekinthetjük. Ami azt követően történt hazánk történetében, azt sajátosan befolyásolta új uralkodóink származása, bizonyos európai országokhoz való kötődése. Utolsó Árpád-házi királyunkat, a magyar trónt nem csekély küzdelem árán megszerző Károly és fia. Nagy Lajos legszívesebben kitörölte volna történelmünkből. Az Anjou-család magyar ágának reprezentatív magyar históriája, a Képes Krónika III. Andrásnak csupán a