Honismeret 2000/5. [antikvár]

Késfenő indulatok János és loan jó szomszédok voltak. Felmenőik nemzedékeken ál ugyanazon a portán éltek egy bihari kis faluban, ők maguk együtt gyerekeskedtek, aztán jártak a lányok után, felkö-szöntötték egymást, ha arra jó alkalom nyílt, disznótorba is átjártak a szomszédba jókedvű téli esteleken. Egyik délután János hazaérkezvén látja ám, hogy szomszédja feni a nagykést közös kerítésük túlsó oldalán. - Kinek fened te azt n kést, loan? - kérdi meglepődve. - Én azt neked! -válaszolja indulatosan a különben galambepéjű szomszéd. - Nekem?! De hát mi mindig jóban voltunk, egy rossz szó nem sok, annyit sem mondtunk egymásra Miért teszel velem ilyet, loan? -Azért, mert ti megöltétek Horeát! - válaszolja vérben forgó szemmel a késfenő. - }ó, jó, csakhogy amink már több mint kétszáz esztendeje! - Igen ám - válaszolja engesztelhetetlenül loan - de én ezt csak most tudtam meg! Néha valóban jobb lenne, ha nem tudnánk mi történt velünk az elmúlt ezer évben. Elfelejthetnénk Mihai Viteazult, Horeát, Avram lancut. Vasvári Pált, Bem apót és a többieket. Csakhogy nem tehetjük, mert a nndt eró's gyökér, jelen és jövendő'belőle él. Nem törölhetjük ki emlékezetünkből drnkulás történelmünket. Szárazalját, Ompolygyepüt, aranyat, ólmot és ciánt, valódi és vélt sérelmeinket, szégyenünket. A szórványmagyarság sorsát kutatva határainkon túl lépten nyomon temetetlen holtakba, elnémult harangokba ütközünk. A kalotaszegi Egeres református templomában Bocskai István sírköve mellett egy kézzel írt névsort olvashatunk. Azoknak a nevei sorakoznak egymás alatt szigorú konoksággal, akiket 1918-ban a román impérium kezdetekor a helybéli románok megkínoztak, majd kivégeztek a közeli erdőben. Tizennégy ember, legalább tíz család, akiknek utódai együtt élnek immáron csaknem száz esztendeje a gyilkosokkal, azok maradékaival. Együtt jártak iskolába, kocsmába, lányok-legények után, szomszédok voltak, lettek. Lehet-e tartós megbékélés egy ilyen faluban? Kőröstárkányban a református templom szomszédságában új emlékművet építettek az elmúlt esztendőben. Siratófalat. A falon ugyancsak nevek, az első, majd a második világháborúban elesetteket jelzők. A harmadik, legnépesebb lista azokat őrzi kőbe véve, akik 1919 Virágvasárnapján haltak meg erőszakos halállal a falu főterén. Román martalócok ide terelték a tárkányi férfilakosok zömét, legéppuskázták őket, majd engedélyt adtak a hozzátartozóknak a holtak elszállítására. A gyászoló asszonyokra, gyerekekre ugyanaz a sors várt, mint hozzátartozóikra; újból közéjük lőttek, hogy teljes legyen a leszámolás. Kilencvenegyen haltak meg ott és akkor. Elfelejtheti-e ezt egy falu közössége, ha nincs család, amely ne gyászolna? Temetetlen holtak, néma harangok. Zalatna lakói a közeledő Avram lancu seregei elől Gyulafehérvárra menekültek. A város magyar közössége, hétszáz ember. Gyerekek, asszonyok, meglett férfiak, öregek. A megérkező román sereg vérszomjasán utánuk eredt, és Ompolygyepünél utolérte őket, lemészárolta mindahányat. Gyerekeket, asszonyokat, meglett férfiakat, öregeket. A korábban többségi magyar bányavárosban azóta nem hallani magyar szót. Elfelejthetjük-e ezt a gyalázatot? Vigaszt, elégtételt jelenthet-e, hogy a tömeggyilkosok vezére, Avram lancu háborodott elmével élete alkonyán az akkor még színmagyar Marosvásárhely főterén énekes koldusként tengette életét haláláig? Elfelejthetjük-e a délvidéki szerb vérengzést? Negyvenezer magyart, zömmel férfiakat végeztek ki ott a második világháború utolsó éveiben. Apákat, nagyapákat, testvéreket. Több tíz hadosztálynyi békés és békességben élni akaró magyar sereget. Megbocsáthatjuk-e mindezt? Kisajátított és átírt történelmet tanulnak a határainkon tiil élő gyerekek, még néhány nemzedék, és elhiszik azt, amit az anyaországban is sulykoltak néhány évtizede az itt felnövő kis magyarokba, hogy bűnös nép vagyunk, és csak nélkülünk lehet megbékélés a Kárpát-medencében. Hírünk a világban rettenetes - írta le a szomorú végkövetkeztetést Illyés Gyula a második világháború végén a Magyar Csillag Hírünk a vilngban című vitáját lezárva. A környező országok diplomáciája és a suttogó propaganda jóvoltabol Magyarország területét a nagyhatalmak megnyirbálták, nemzetünket elszigeteltek, es lelkifurdalás nélkül a szovjet birodalom karjaiba lökték. Megbűnhődte már e néi) n múltat s jovendot. Az újabb ezredévet mindezek ellenére töretlen gerinccel megéljük. Mert az a nép, amely ennyi szenvedést elvisel, alkalmas a túlélésre, megváltja, kibéreli helyét a jovo szazadokia. Hírünk a világban már nem annyira rettenetes, mint fél évszázaddal ezelőtt. Része van ebben az örvendetes változásban még annak is, hogy az ötvenes évek Aranycsapata tönkreverte a