Erőméz [antikvár]

Az élet tulajdonképpen találkozások ö^zes^ge. Eletünk során ese-ínényekkel, feladatokkal, kihívásokkal, örömökkel és bánatokkal, de mindenekelőtt emberekkel, köztűk saját magunkkal is „találkozunk", szembesülünk. Az orvos számára ezek között is megkülönböztetett helyen a beteg ember áll. Vannak fontos, meghatározó, sorsfordító, és vannak jelentéktelen találkozások. Szerény írásomban elsősorban gyógyító tevékenységemmel kapcsolatos gondolatokat közlök, és számomra jelentős, tanulságos találkozásokra emlékezem, Minden irodalmi, sőt művészeti alkotásban - főleg a líraiakban -kisebb-nagyobb mértékben tetten érhető a szerző (alkotó) életkora. Személyiségűnk nagy formálója az Idő^Olyajri szobrász, aki éjjelnappal észrevétlenül munkál testűnkön és lelkűnkön. Az Idő mű-íasaváT változunk, érünk, s képtelenek vagyunk kilépni életkorunk korlátai közül. Idő formálta személyiségűnk a múlt rezdüléseiből, szerelmeiből és gyászaiból, örömeíbőr és bánataiból, eredményeiből Ts'^udarcainkból összefércelt évtizedek emlékműve, ^ely nem fiázudik, tekintve, hogy önmagát ^dja, s: „J^ eljön az ősz a tél / pőrén a lét maga beszél / s a létet, mert öregedő, / igazmondásra bírta az idő." (Rába György: Az enyészet alkonya) ' Amikor az ember túllépi a nyolcvanat, éppen olyan „átmeneti állapotba" kerül, mint a kisgyermek. Nem szeret előre nézni, mert nincs távlata, sorsa bizonytalan, ezért a múltba zárja magát. (Ott még kiismeri magát, habár az emlékezés korlátoltsága sok régi élményétől megfosztja.) Hogy „a tétlenség megöl bennünket", reá fokozottan vonatkozik. Aki nyugdíjas korában nem talál értelmes, hasznos elfoglaltságot, azt előbb-utóbb elviszi a „szociális halál." Ezért az öreg ember is igyekszik valami hasznos munkát végezni, mintegy rászolgálni, hogy még életben van. Az írástudó ír! Ám ezenközben naponta épp úgy versenyt fut az idővel, mint a szántóvető, aki minden ősszel az időjárással viaskodik, minden időt ki-