Bécs [antikvár]

Előszó wwvv.'iecs.lap.hu • www.info.wien.at www.servus-in-wien.atu • www.wien.gv.at „Én már sokszor próbáltam Bécset, s hányszor voltam itten, meg sem tudnám mondani ", idézném egy régi utazó. Gyulai Ferenc 1768 januárjából való följegyzését, már csupán azért is, hogy ráhangoljam az olvasót egy sok idézetet tartalmazó könyvre. Valóban nem tudnám összeszámolni, hányszor jártam Bécsben - pedig sokáig úgy hittem, nemigen jutok el oda (ide); mit higgyen az ember, ha csak egy piros útlevél öt ablakán át nézheti a világ engedélyezett részét. Aztán eljutottam Bécsbe, méghozzá egészen különleges módon: ajándékba kaptam a várost. Volt egy gyönyörű nő, aki egyszer csak meghívott egy bécsi utazásra. Kézen fogott és vitt. 1990 decembere volt, karácsonyi fényben ragyogott a város, s főleg nagyon szerettük egymást. Tőle kaptam Bécset. Könyvem kicsit ennek az útnak (és néhány azt követőnek) az emléke. Akkor is, ha 1990 decembere rég volt s azóta sok minden történt: az egyik legfontosabb, hogy megtanuljuk a szép emlékeket szépeknek megőrizni akkor is, ha közben elhagynak minket vagy valami hasonló, tulajdonképp nem különösebben meglepő dolgot tesznek velünk. A mi feladatunk olyankor csupán annyi, hogy szép kalligrafikusan beírjuk a naplónkba: „A városok hűségesebbek, mint a nők." Magunknak ártunk, ha utólag átminősítjük, ami szép volt. Olyan sok szép nem esik meg velünk. Az a decemberi nap, az ragyog. És az idö nem áll meg: jöhetnek (jöttek is!) újabb, netán még szebb napok, csak késznek kell lenni rájuk, különben bánatosan legyintve elmennek mellettünk. (S persze az is lehet, hogy olykor mi csalunk meg, i Egy nyaraló Hietzingben: a schönbrunni kastély ra