Az ezüsthárs sem segített [antikvár]

A szerkesztő előszavaEgy bányavárosnak mindig sajátos képe és sajátos atmoszférája van, eltér a többi városétól. Természetesen így van ez Tatabánya esetében is.A külső képet meghatározzák azok az ipari objektumok, amelyek a bánya tevékenységéhez szükségesek - így lettek meghatározó képi elemek Tatabányán a függősínpályák, a szénosztályozó nagy acélszerkezetei, az erőműi hűtőtornyok a vasúti sínpálya mellett. Ezek jelezték az utazó idegen számára, hogy egy bányavárosban jár, a Turul-emlékmű, majd időben később az aknatorony (a Ranzinger-kilátó) jelezte azt is, hogy ez a bányaváros Tatabánya. A bánya által épített épületek, objektumok közül már csak alig néhány látható a városban, azoknak is sok esetben csak egy kis darabja.A tatabányai bányászok által létrehozott építményekről, objektumokról megmaradnak a fényképek, amelyeket még utódaink is láthatnak és kedvükre nézegethetnek. A tárgyi emlékeket is megőrzi a múzeum. Nem marad azonban nyoma annak az életnek, amely a városban, üzemekben, irodákban zajlott. Ennek az életnek az apró morzsáit gyűjtötte össze ez a kiadvány, hogy megpróbálja érzékeltetni azt a hangulatot, érzésvilágot, amelyet egy-egy korban a bányánál dolgozók megéltek.Egy ilyen összeállítás magától értetődően szubjektív. ÍVlég azok is, akik jelen voltak egy-egy eseménynél, amelyekről ezek az anekdoták szólnak, előfordul, hogy nem pontosan ugyanúgy emlékeznek, nem pontosan azt jegyezték meg, mint ugyancsak jelenlévő társuk. Ez egészen természetes is, de a kiadványnak nem is az volt a célja, hogy pontos adatokat és tévedhetetlen megállapításokat tegyen.Amikor a történetek kiadását felvállalta a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány, az volt a célja, hogy a kis történetek közreadásával a tatabányai bányászatban dolgozó emberek életét, az adott kor hangulatát próbálja visszaadni.