A Rózsák faluja [antikvár]

„A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem hogy oltalmazza." (Pázmány Péter) Tisztelt Olvasók! Kedves Felsöszentivániak! Komoly feladatot vállaltam A Rózsák faluja című kötet előszavának megírásával. Ezért becsületből elolvastam az Önök falujának utóbbi negyven évnyi történését, mert csak így volt szabad és tisztességes ezt az előszót megírnom az Önök könyvéhez, az Önök történetéhez. Itt tartozom egy vallomással. Az olvasottak hatására nagyon megszerettem Önöket. A tiszteletem megvolt a közösségük iránt korábbról is. A nyilatkozó szereplők gondolatai, őszinte mondatai múltról, jelenről, jövőről és egymásról, nagyon különleges ízt adnak a könyvnek. Bizonyára tudta minden szereplő, hogy a másik megszólított majd el fogja olvasni, amit róla mondott, mondtak. De amiatt, hogy őszintén mertek nyilatkozni egymásról és így önmagukról is, azt jelenti, hogy Felsöszentivánon még emberek élnek, akik együtt élnek, és a sorokban benne van az esély, hogy egymásért is fognak tudni majd élni. Ezért írom azt, hogy megszerettem Önöket. Kedves Olvasók! A könyv legerősebb és leginkább inspiráló része az, amikor az 1989 után történtekről mesél. Hisz még közel van, és egy évszázadra elegendő történés és élmény ért bennünket. Bár lehetett volna ez a negyed század a legsikeresebb korszaka Felsőszentivánnak és egész Magyarországnak, de mert nem így történt, mindenki, az olvasó és a könyvben megszólaló is kap esélyt, hogy okuljon és tanuljon a történtekből, tisztázza a közössége és önmaga felelősségét abban, ami történt, abban, amiben ma vagyunk. Mert én sem vagyok vak, hogy ne tudnám, az a lehetetlen helyzet, az elszegényedés, amiben Önök és mi is élünk, nem fog gyorsan elmúlni. De a mondatokból, a gondolatokból, az emlékek erejéből látszik, hogy még nem számoltak le azzal az álomképpel, hogy újra erős, gyarapodó, gyerekeit megtartani képes falu legyen Felsőszentivánból. Ahogy én is hiszek még ebben. A riportok azonban a megtörténtről, a múltról szólnak. Csak finom utalások vannak a jövőről, és nagyon kell e könyv megjelenése után minden szentiváni nőnek és férfinak, magyarul is, bunyevácul is és németül is érző embernek a felsőszentiváni jövőről beszélnie. Mert a könyv az elmúlt negyven évet és benne a nagy reményekkel indult utóbbi huszonhárom évet közmegegyezéssel lezárja. De a múlt, hogy megtanítson bennünket egy sikeresebb jövő megépítésére, kötelez egyúttal egy közös jövőkép, a következő tíz vagy akár húsz évünknek 7