A Pokol bugyrai... - "Málenkij robot" - Kényszermunka a Szovjetunióban [antikvár]

ELOSZO A második világháborút követően Magyarországon mindenképpen átalakult volna a politikai rendszer. Az új politikai rendszer azonban a szovjet megszállással vette kezdetét. A náci erőszakot szovjet erőszak követte. Árulkodó, hogy míg idehaza a kilencvenes években véget nem érő, és az eredményt tekintve meddő közéleti viták folytak arról, hogy felszabadulásnak vagy megszállásnak nevezzük-e el az oroszok bejövetelét, addig a Vörös Hadsereg a „Budapest elfoglalásáért" feliratot vésette a kitüntetésre, amit a Budapest több hónapos ostromában részt vett katonák tízezrei kaptak. Nem kérdés, hogy az üldözött százezrek számára a nácik kiverése Magyarországról a túlélés egyetlen esélyét jelentette. Viszont a szovjet megszállás mindenki végtelen kiszolgáltatottságát formálta hasonlóan brutális rendszerbe. Az új rendszer nyers kíméletlensége sokak számára már ^ 944 őszén, 1945 telén beköszöntött. Sokakat - akár náciellenes, antifasiszta, gyakran fegyveres múltjuk ellenére - az új rendszerben azonnal üldözni kezdtek a szovjet hatóságok. Elegendő Raoul Wallenberg esetét felidéznünk, akit a moszkvai Ljubljankán pusztították el. Vagy gondoljunk Bethlen Istvánra, az egyik legkiválóbb magyar miniszterelnökre, akit szintén Moszkvában, az NKVD celláiban ért a halál. A szovjetek ugyan céltudatosan hurcolták fogságba, illetve likvidálták azokat, akik a háború utáni új rendszer irányítói vagy egyszerűen morális tekintélyei lehettek volna, azonban távolról sem érték be ennyivel. A magyarországi harcok során, illetve azt követően több százezer lány és asszony esett nemi erőszak áldozatául. Ekkora szám nem véletlen erőszakoskodásra utal. A tömeges erőszak nem egyszerűen a harcoló katonák elvadultságán múlik, hanem a rendszer szervezőelvét mutatja meg: a megalázás, a kifosztás, az emberi méltóság megtörésének rendszerré emelt brutalitását. A „málenkij robotra" elhurcolt civilek százezreinek sorsa is ennek az új világnak a félelmetes távlatait rajzolta fel. A rabszolgaságra vetett férfiak és asszonyok tömegét, a teljes bizonytalanságot, hogy bárkit bármikor elvihetnek. Az ingyen munka biztosítását a jóvátétel nevében. A hallgatás, az elhallgattatás rendszerét, amely nyilvános emlékezetünkből is kivetette ezeknek a sorsoknak a felidézését, a szenvedésre való közös emlékezés lehetőségét. A hazugság mindent átszövő pókhálóját, ahogy „kis munkának" titulálták a többéves, ukrán vagy orosz bányákban, kőfejtőkben, földeken végzett kényszermunkát. Az elhurcoltak honfitársaink voltak. Egyszerű, ártatlan, szabad emberek. Vágyakkal és élni akarással. Törekvéssel és jószándékkal. Sokan a magyarországi német kisebbséghez tartoztak, talán csak német vagy németes hangzású nevük volt vagy éppen úgy alakult, hogy egy helyi parancsnok velük töltötte fel az elhurcolandók keretét. Bárkik is voltak, rabszolgaságba taszították őket, ahol az életükön kívül semmijük sem maradt, s a harmaduktól azt is elvették. Nyilvánvaló, hogy Sztálin és rendszere számára nemhogy a szabadság vagy az emberi méltóság tisztelete minősült nevetséges, sőt felforgató nyugati gondolatnak, hanem az emberi élet sem bírt különösebb jelentőséggel. Kizsigerelhető munkást, halálra hajszolható rabszolgát vagy feláldozható katonát láttak bárkiben, akit rossz sorsa uralmuk alá vetett. S Magyarországgal pontosan ez történt.