A mi arcaink [antikvár]

Vinculum caritatis - a Szeretet Köteléke. Szent Ágostonnak ez a mondása volt a Budapesten rendezett XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus jelszava, amelyen első gimnazistaként én is részt vettem. Akkor láttam, tapasztaltam először, hogy valóban milyen erős kötelék, mekkora nagy erő az Oltáriszentség az embernek Istennel és embertársaival való kapcsolatában. Gyermekkorom meghatározó élménye volt az 1938. május 26-29-i Világkongresszus. A nagy eseményt egy éves előkészület előzte meg. Legfontosabb volt a lelki fölkészülés. Országszerte lelkigyakorlatokat, „imahadjáratokat", előadásokat tartottak; írtak, beszéltek az Eucharisztiáról, a Kongresszus jelentőségéről. A piarista gimnáziumban 1937 őszén triduumon vettünk részt. Szentbeszédeket hallgattunk arról, mit jelent az Oltáriszentség az emberiség számára, mi a szerepe az egyén és a piarista diák életében. Büszkén hordtuk a kongresszusi jelvényt, amely állandóan figyelmeztetett az Eucharisztiának küszöbön álló hatalmas ünneplésére. A szentmiséken lelkesen énekeltük a Kongresszus himnuszát: „Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat." A Kongresszuson - tízéves gyermekként - elsősorban a külsőségek ragadtak meg. Lenyűgözött a Hősök terén, a félkörívben álló két oszlopsor közé épített hatalmas emelvényen nyugvó, minden oldalról messziről látható oltár. A fölötte magasló tetőzet a római Szent Péter-bazilika pápai oltára fölé emelt, négy csavart oszlopú baldachin másolata volt, és már távolról magára vonta a figyelmet. Ámultam, látva a több százezer imádkozó, éneklő, az Oltáriszentség előtt két térdre ereszkedő embert a Hősök terén és a Városligeti-tó betonján. Volt közöttük néhány tízezer külföldi, Kínából, Amerikából, Afrikából, Jávából is jöttek hívek az örökkévaló Király imádására. Részt vettem a Kongresszus első napján, áldozócsütörtökön tartott ifjúsági szent- ELŐSZÓ A MI ARCAINK újabb, immár hetedik kötetét tartja kezében a kedves olvasó. Idős, életük javát már leélt pasaréti társaink vailoniásait tartalmazza a könyv csúcspontokról, mélypontokról, örömről, bánatról, nehézségekről, győzelmekről, veszteségekről. Hetven-, nyolcvan-, kilencvenévesen óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi volt szép az életben, milyen utat jelölt ki számomra a Jóisten, ezt mikor láttam meg, hogyan tudtam teljesíteni? A háttér a magyar történelem igen fordulatos és nehéz időszaka, benne a második világháborúval, német megszállással, nyilasokkal, az ostrommal, a kommunista hatalomátvétellel, Rákosi-korszakkal, 1956-tal, Kádár-féle puhább diktatúrával és masszív egyházellenességgel, és persze a rendszerváltással. Ebben a környezetben vívták meg kötetünk szereplői kisebb-nagyobb csatáikat a történelemmel, a környezetükkel, betegségeikkel az életben maradásért, keresztény hitükért, becsületért, családért. Nehéz műfaj a visszaemlékezés, hiszen nagyon személyes. Embere válogatja, hogy ki mennyit tár az életéből a nagyközönség elé, sokszor nem is annyira a saját, sokkal inkább az érintett családtagok, ismerősök, kollégák védelmében. Hiába fél évszázada történtek egyes dolgok, azok most is hatnak. Érzékenyen érinti interjúalanyainkat sokszor a jelen is: az elmagányosodás, a házastársak, barátok elvesztése, a világ megváltozása. A hosszú élet gyümölcse az érettség, a dolgok megértése. Lassan összeáll a kép, elmaradnak életünkből az esetleges dolgok, talán már kikristályosodik valami abból, hogy miért is teremtett bennünket a Jóisten. Hálásan köszönöm interjúalanyaink bizalmát, türelmét és nyitottságát, és ugyanígy hálásan köszönöm munkatársaim, Bobay Orsolya, Cságoly Mónika és Körössy László áldozatos munkáját, kitartását. Szodfridt Gábor 06