A második világháború Szombathelyen 1944-1945 [antikvár]

előszó Felbúgó szirénák egyre erősödő repülőgépzúgás riadt, menekülő lakosok süvítő bombák, robbanások leomló házfalak, romok Ma már kevesen gondolnak arra, hogy a háborús filmekből mindenki számára jól ismert képsorok városunk idősebb polgárai számára nem csak „vizuális élmény", hanem az átélt, félelmetes valóság volt. A háborúba sodródó Magyarország, így Szombathely lakossága is, 1943 végéig „páholyból" nézte a küzdelmet, csak későn ismerhette meg „Mars igazi arcát". A katonai cenzorok által megszűrt tudósításokból, a frontról küldött levelekből és a derűs, idilli hangulatot árasztó filmhíradókból tájékozódhattak a körülöttük zajló világégésről. Legfeljebb a kórházakat feltöltő sebesültek egyre növekvő száma és a gazdasági megszorítások végtelen láncolata érzékeltette a fokozódó nehézségeket. 1944 márciusa után azonban nagyot fordult a világ. A német megszállást követően az angol-amerikai légierő célpontjaivá vált Magyarország. Ősszel a keleti országrészekre mért szovjet csapások következtében a lakosok tízezrei indultak nyugat felé. A helyzetet csak nehezítette a politikai hatalomváltás, Horthy lemondását és távozását követően a nyilasok káosszal vegyített rémuralmat valósítottak meg. A fővárosból nyugatra evakuálták az állami intézményeket, hivatalokat, üzemeket, menekülők áradata lepte el a Dunántúlt. 1944 decembere után a „csonka" ország megbízható légi fedezet nélkül maradt, még a riasztási rendszer is akadozva működött. Különösen sokat szenvedtek a bombázásoktól 1945 első hónapjaiban Szombathely mellett a nyugatdunántúli városok közül Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár. A célpontok eredetileg termelő hadiipari üzemek, katonai védelmi állások és közlekedési csomópontok voltak, de helyette a polgárok keserves munkájával felépített lakóházai és évszázados kulturális értékek váltak romhalmazzá. Történetírásunk még ma sem tudja pontosan, hogy hány polgári áldozatot követelt a háborús pusztítás Magyarországon. A becslések nyolcvan, százezer közötti polgári áldozatot valószínűsítenek. Minden hetedik lakos légitámadások, bombázások következtében veszítette életét, s akkor még a sebesültekről nem is szóltunk. E magas halálozás oka nemcsak az óvóhelyek hiánya volt, hanem különösen kezdetben a tájékozatlanság, a kiképzetlenség is. A háborús pusztításoknál csak a lelki sebek begyógyulása tartott tovább. Hosszú ideig a világháború magyar katonai áldozatairól sem lehetett tárgyilagosan írni. S évtizedekkel később vált csak pontosabban megismerhetővé a keleti fronton harcoló magyar csapatok kálváriája. A polgári lakosság megpróbáltatásairól még ezt sem mondhatjuk el. A történeti irodalomban a mai napig sincs egy átfogó, pontos adatsorokra támaszkodó monográfia, amelyből megismerhetnénk a civil társadalom által átélt borzalmakat.