A Lauder Javne Iskola évkönyve 1990-2006 [antikvár]

Én nem szerettem iskolába járni, sok volt benne a muszáj, a szigor és az unalom. Gimnazista koromban inkább könyvtárba mentem, mint iskolába. Úgy hatvan múltán kisebb gyermekeim, Józsi és Zsuzsi ámulatba ejtenek derűs és barátságos viszonyukkal a Lauder Javne-intézményekkel: az iskolával és az óvodával. Szorongás nélkül indultak reggel, és többé-kevésbé elégedetten jöttek haza délután. Ha kicsit csügged a lélek, orvosságként megölelni a tanító nénit? Ahol ez természetes, ott jó világ van. Ahol nem kell félni, ott szabadság van. Mert tisztelik, elfogadják nemcsak a tanítót, hanem a gyereket is, úgy, ahogy van. Majd megszelídül és megokosodik, türelem. Mi többet kaphatna a gyerek és a szülő, mint érdekes órákat, szinte minden délelőtt, amelyektől tágul a kobak, és nem szorul görcsbe a gyomor. Ez mind rendes ember, gondoltam, mikor végigolvastam a gyerekeimről szóló jellemzéseket. Íme, a gyengéd hatalom. Nem megy a szomszédba egy kis humorért. Őszinteség van, szenteskedés nincs. Az iskolának is köszönhetem, hogy gyerekeink fesztelenül és magától értetődően zsidók. Nem titkolják, nem szégyellik, nem is büszkélkednek vele, az övék a hagyomány, mint a szüleik, vagy mint az arcképük a tükörben. A boldog vagy legalábbis nem boldogtalan gyerekkor egész életükre erőt ad nekik. Köszönjük.