A jeli arborétum [antikvár]

Részlet a füzetből: A magyarországi arborétumok keletkezésének története a múlt századra nyúlik vissza. A tehetősebb nemesi családok tagjai nyugat-európai utazásaik során megcsodálták a már akkor ott díszlő parkokat, meg az akkortájt még ott is újdonságnak számító rododendronokat, és kezdték kastélyaikat tájjellegű angol, vagy barokk stílusú francia parkokkal körbevenni. Ha a díszítő szándékhoz a kertépítő botanikai tudományos érdeklődése is hozzájárult, akkor gyűjteményes kertet, idegen szóval hortus botanicus-t vagy arborétum-ot alakított ki. Ilyen botanikus szellem volt Ambrózy-Migazzi István gróf, akinek életcélja az "örökké zöldellő kertek"-nek a mi természeti adottságaink között való megvalósítása. Szembeszállt az emberi kényelem sugallta lemondással, miszerint a mi éghajlatunk alatt az örökzöldeket nem lehet életben tartani. Tanulmányozta az örökzöld fák és cserjék életfeltételeit, és azok ismeretében úgy társította ezeket a növényeket, hogy kölcsönösen nyújtani tudják egymásnak az életben maradásukhoz szükséges feltételeket, mindenekelőtt a félárnyékos, párás környezetet. Saját írása szerint: "... hogy az örökzöldek lomb- és tűlevelüket megtartsák, az szükséges, hogy a szárító szelektől és a téli és a tavaszi napsugártól óvni kell őket." A téli napsütés túlzott párologtatásra készteti a növényt, miközben a fagyott talajból gyökere nem tud vizet felszívni. A kora tavaszi napsütés veszélye pedig az, hogy a vegetációt a késő tavaszi fagyok előtt megindítja.