A földem nem ereszt [antikvár]

A FÖLDEM NEM ERESZT Ameddig csak a családi emlékezet visszaér, minden ősöm földműveléssel foglalkozott. Soha nem tudtak komoly birtokot összeszorgoskodni, mindig nehéz sorsuk volt. Éltek - túléltek, újra kezdtek, ahogy lehetett és kellett, de a családjukat tisztességgel eltartották. Apám őrzött emlékeiben egy régi oldalági rokont, aki száz holdakat bérelt azokból a szélfujta homokbuckákból, ami a környékünket uralja, de nem sok szerencse kísérte a gazdálkodását. Egyre kisebb házakba kényszerült, meg is mosolyogták érte a népek a háta mögött. Tudott erről ő maga is, de a földek bérletéről mégsem mondott le, pedig talán az lett volna az ésszerűbb megoldás. Félig tréfálkozva, de azért óvatosságra intőén kaptam a figyelmeztetést: nehogy így járjak majd én is. Anyai ágon a nagyszü-leim viszont mindössze tíz hold zsíros békési föld hozamából tíz gyereket tudtak felnevelni, egészen addig, amíg a tsz el nem szántotta a tanyához tartozó területet. Az igazságtalanság mindössze 57 évesen sírba vitte a nagyapámat. Arra már magam is emlékszem, hogy a szintén korán megözvegyült gyóni nagymama az 1960-as években foggal-kö-römmel ragaszkodott a földjéhez a szakszövetkezet ellenében. Táblásítás címszó alatt hol itt, hol ott kapott csereterületet, persze mindig távolabbi, és mindig rosszabb, igazi királydinnye termőhelyekre szorították, melyeket ma már évtizedek óta akácerdők borítanak. Az állhatatosságát végül méltányolták a legilletékesebb helyen, mert egyszer csak eladóvá vált egy belterületi mély fekvésű, termékeny zárványföld közvetlenül a lakóháza szomszédságában, melyen gyakorlatilag bármilyen haszonnövény, még a zöldségeskerti vetemények is megteremtek. Itt ráadásul hajnalok hajnalán a napot is meg lehetett előzni a kukorica- vagy burgonyakapálással.