A budavári királyi kápolna s a "M. Kir. Udvari és Várplébánia" története [antikvár]

"Ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, oly szép!"... énekli lelkesedéssel nagy költőnk. Valóban, a Kis-, Nagy- és Erdős-Kárpátok bástyái által védett egységes, folyóvízzel bőségesen megáldott, termékeny lapály, kijárattal a kék Adriára és a Fekete-tengerre, oly tökéletes egész, hogy harmonikusan szebbet és gyakorlatibb elrendezést keresni talán lehet, de találni nem. A természetben azonban mindennek ára van! A fénynek az árny a kísérője, az erőnek a nyerseség, a gyengédségnek a beteges, a nagyságnak a meg-nem-értés, a kiválóságnak az irígység, el-nem-ismerés...; a hatalommal a gőg, a szegénységgel az elnyomatás jár együtt. S "Az ég egy kincset ad minden hazának! Császárról szól a francia fiának, büszkén mutatja Róma ó falát, Hellasznak kincse egy elomló rom: - Tiéd, Hazám, egy szentelt fájdalom". Hazánk Isten-keze-alkotta zárt egysége köré ugyancsak Ő milliárdnyi tűből font töviskoronát, annak jeléül, hogy e szent földön belül szentelt, Istentől akart fájdalom, egy sors-tragédiával felérő nagyszerű, de szenvedéssel teli hivatás lakik. Aki megtelepszik e földön, sorsát is kell vállalnia! Miért égett a föld a népek lábai alatt? Miért nem tudott itt megtelepedni kelta, dák, germán, szláv, hún, avar? Miért lett egyetlen ezeréves ura a pusztai szilajságából, nomád féktelenségéből a Szenvedő Istenemberhez szelidült magyar? Mindennek titka van! Önző, öncélú nép itt elpusztul, itt csak az áldozat szellemében nőtt, megváltói hivatásra boldogan kész nemzet virulhat. Vagy élünk e szent hivatásnak, vagy át kell engednünk a helyünket másnak!