Nők Lapja 1978. (nem teljes évfolyam) I-II. [antikvár]

¦ A kőtömb sem mozdul el magától ¦ Múltkorában riportot készítettem Gyöngyösvi-sontán. A Gagarin Hőerőműben, a civil számára la-birintusnais tűnő hatalmas telepen Kóti Jánosné kalauzolt. Kérdeztem, mi a beosztása. — Közművelődési előadó — felelte. Rendben van, gondoltam, de különösebben érzékeny húrokat nem pengetett bennem ez a foglalkozás. Akkor kezdtem csak odafigyelni, amikor lépten-nyomon, udvaron és gépcsarnokban megállították az emberek: — Éviké, engem se hagyjon ki a Parlamentből. — Kóti elvtársnő, szeretnék elmenni a Nemzetibe, a feleségemmel együtt. Szerezzen már nekünk jegyet tizenötödikére. Mindenkit ismer, mindenki ismeri. Pedig majdnem 1500 dolgozója van az erőműnek. — Másképp nem is tudnék létezni. Mikor idekerült, visszahallotta: minek ez a közművelődési előadó? Fölösleges „ezekhez az emberekhez". Ezek az emberek — az erőmű dolgozói — nagyrészt falusiak. Az már igaz, eddig nem voltak elkényeztetve kultúrával. A hőerőmű igazgatósága sosem volt szűkkeblű. Majd mindig készen áll a panoráma-busz — menjenek színházba, kirándulni, lássanak világot. Csakhogy az újsütetű munkások — bár a szakmát kiválóan megtanulták — valójában két-lakiak. Fogva tartja őket az otthoni gazdaság, a kert, a szőlő. No meg gátlásosak is: de hát az újat szokni kell. Kótiné első dolga volt, hogy feltérképezte a dolgozók munkarendjét. Hányan, kik tartoznak egy-egy brigádba: férfi, nő, anya, fizikai, értelmiségi. Pontosan tudja egy hónapra előre, ki, milyen időpontban dolgozik a négy műszakon belül. Ehhez szervezi a programokat. Noteszában naponta 19—20 kérelem. Vígszínház, Pesti Színház, Operett, Cirkusz, Nemzeti Színház, Hadtörténeti Múzeum, Nemzeti Galéria — és egyre visszatérő refrén: a Parlament. — Igen, majd minden dolgozónk szeretné megnézni — bólint Kótiné. — Akik már látták, elmesélik, milyen gyönyörű, és milyen felemelő érzés ott járkálni, ahol az ország törvényeit hozzák. Hallottam, amikor az egyik ember mesélte: „Abban a székben ültem, amelyben Kádár elvtárs, meg a miniszterek szoktak ülni. Alig tudtam aludni éjjel, mindig azokat a csodálatos termeket láttam." De a színházba is egyre többen akarnak elmenni. Negyvenhatan férünk el egy buszban, majdnem mindig tele van. — Hogyan jutnak színházjegyhez? — kérdezem, hiszen nagy a panasz mindenfelé, hogy alig lehet kapni. — Igazán mondom, nagyon rendesek a szervező irodák. Szocialista brigádoknak kérünk, s szinte mindig megkapjuk. Különben is jó véleménynyel vagyok a színházi szervezőkről. Én, a teljesen kezdő, azt sem tudtam eleinte, hová. kihez forduljak. Fogtam a te- lefont és Ismeretlenül bejelentkeztem a színházakhoz, s elmondtam: vidéki üzem vagyunk, művelődni szeretnének a dolgozóink, segítsenek. És mindig segítettek. — Nem mondom, hogy minden dolgozó azonnal kopogtatott az ajtómon, ha kiplaká-toztam egy-egy műsort. De én nem is vártam erre. A kőtömb sem mozdul el magától. Kinéztem egyszer egy üres műszakot és egy üres autóbuszt. Körbejártam a műhelyeket: tessék színházba jönni. — Dehogy megyek! Sokba kerül az. — Hogy jutalomjegy? De mit szól a feleségem? — Azóta volt olyan hetünk i-j már, hogy négyszer mentünK pesti színházba. — Bementem egyszer a kőműves brigádhoz. Nagysikerű szakemberek, 70—80 fokos hőségben dolgoznak, szocialista brigádot alkotnak, de a brigádpénzt italra szokták költeni. Mondom: mi lenne, ha egyszer színházba jönnének? Csak hümmögnek. Kérdem az egyiket, helyesnek tartja, hogy még életében nem látott belülről egy színházat, mikor a gyerekei rendszeres színház- és múzeumlátogatók? — Minek az nekem. Éviké? — vonogatta a vállát. — 48 éves vagyok, eddig egészen jól megvoltam anélkül is. — A nyáron látogatást szerveztem a Szegedi Szabadtéri Játékokra. — Mit játszanak ott? — kérdik. — Mondom, hogy Shakespeare-t. Elhúzták a szájukat. Ne féljenek, jó krimi lesz — agitálok, Sokan el- jöttek. Végül teljesen meghatódtam, milyen hatást váltott ki ez a Lear király. Azt mondja az egyik ember: — nem volt igaza. Éviké, ez nem krimi és nem mese. Hát ilyen volt az a feudalizmus! — másik: — Én azt hittem, a színház hazugság. De ez igaz volt. Úgy felií' ,gesítettem magam, hozzá tuf lam volna vágni a dohány-df mimat ahhoz a gazember F ittyúhoz ! — Akkor Szegedre negyvenen saját autóval mentek el. Költöttek a színházra! Színház után a szép nyári estében gyalog mentünk a Tisza-parton. Azt mondja az egyik ember: — Éviké, én nyolc éve nem kóvályogtam ilyen szabadon. Nekem mindig menni kellett valahová, és pontos időre, mert vár az üzemben a műszak, otthon etetni kell a malacokat, vagy permetezni a szőlőt. — Örömmel látom, hogy megtanultak viselkedni az én „színházasaim". Szépen öltözködnek, és bár pénzük van, és ital is a büfékben, soha nem isszák le magukat. Beszélgetés közben megkérdeztem néhány embert: látogatják-e a gyöngyösi kultúrházat? A válasz: — Jártak ide Gyöngyösre is zenekarok, meg személyek, de azok nem vonzanak minket. Erre a finom kritikára csak annyit mond Kóti Jánosné: — Hát ezért viszem én őket n legjobb előadásokra. Ha kultúráról van szó — az igazit kapják.