Jó ételnek illatáról [antikvár]

Mevezeto Van úgy, hogy az ember visszatekint az elmúlt időkre, és ha egy kissé jobban kezdi elemezni az elszaladt éveket, másképpen látja azokat, mint akkor, amikor megélte. Újjáélednek a régi emlékek, magyarázatokat találunk addig talán meg sem értett dolgokra, eseményekre. Kisgyerekként mondhatni gondtalan életem volt, értelmiségi családban születtem, a tanulással nem voltak gondok, játszani szerettem, enni szintén, odahaza a házimunkában nem kellett segédkezzek, mert volt szolgálónk. Mai szemmel nézve, nem voltunk jómódúak, de ezt soha nem tudatosítottuk magunkban, nem fogalmaztuk meg, mert a környezetünkben még szegényebbek éltek. Nem ismertünk más alternatívákat, a kezdődő kommunizmus lassan, de biztosan érkező szorításában éltük életünket egészen felnőtt koromig. Soha nem éheztünk gyerekkoromban, de sajnos ezt már felnőttként nem mondhatom el. Nagymamám kapitányi hangon dirigálta a cselédnek, hogy mit kell csinálni, kifogyhatatlan volt az ötletekből, én, esetleg játékból, segítettem nagy ritkán. A főzés viszont már akkor érdekelt, mert mai meghatározással, interaktív módon befogott a főzésbe, azzal, hogy volt egy kicsi gyerek főzőkészletem, benne kicsi lábasok, fazekak, mindenféle edények, amiket a nagy sparhelten én melegítettem, főzőcskéztem bennük. Amit előkészített ételt, abból, egy falatkát nekem is adott, a kis edényben főztem, párhuzamosan vele, majd abból ettem meg, ha kész volt. így készült életem első falat sült húsa. Nagy élmény volt, talán egy életre meghatározó. Gyerekkorom nyarait, Makfalván, egy Kis-Küküllő menti székely faluban töltöttem, aminek élménye, mai napig élénken él bennem. A paraszti életmód, a módos nagynéni, nagybácsi, a hajdani kulákvilág megmaradt szokásrendjében éltünk minden nyáron, három hónapot, a nyári vakáció alatt. A kamrában sorakozó zsírosbödönök, a felakasztott sonkák, kolbászok, szalonnák, a polcokon katonás rendben álló befőttek, kompótok, savanyúságok, Reoe-zető 1Í