Adjuk meg a módját! [antikvár]

Bevezető Főzést tervezgetni szinte jobb, mint főzni, evésre emlékezni szinte jobb, mint enni. A tervezgetés és az emlékezés persze nem választható el egymástól, mert minden falatban egyszerre van ott a múlt és a jövő: amikor eszünkbe jut egy finom étel, és hogy mikor és kivel ettük és főztük, szinte azonnal feltámad bennünk a vágy: elképzeljük, milyen lenne újra megfőzni, és amikor felidézzük, milyen is volt pontosan, egyben azt is végiggondoljuk, hogy mit kell majd tennünk, hogy legközelebb is ugyanolyan jó, sőt még annál is jobb lehessen. Még inkább így van ez receptírás közben, mert az ember ugyanabban az időpillanatban nem írhat és főzhet egyszerre. Nem könnyű főzésről szépen, érzékletesen, pontosan írni úgy, hogy kíváncsi vágyat keltsen, és örömet adjon: egy szépen megírt recept mögött néha pont annyi vagy akár több munka is van, mint amennyi egy hagyományos novellához vagy regényrészlethez kell, sokszor évek telnek el, mire sikerül úgy megírni, ahogy szeretném, mert az írás, ahogy a főzés, tele van kísérletekkel és elakadásokkal, amikor megpróbálom részletesen egy-egy történetbe foglalni, hogy miként is lesz étel az alapanyagokból, az egyfajta emlékfőzés, intenzíven átélt emlékezetgyakorlat, és ha minden jól megy, akkor olyan recept születik a munka végére, amely nekem is és másoknak is lehetővé teszi, hogy bármikor újra átéljem előbb képzeletben az olvasás során, aztán, ha úgy hozza a kedv, az idő és a kamránk kínálata, a valóságban is.