Vigilia 1987. augusztus [antikvár]

NYÁRVÉG Egy ember áll a hegyélen és a nap felé fordítja arcát Alakját bearanyozza az augusztusi nap, melynek melege érleli, kiteljesíti a természetet, átlényegíti az élőket, s azzal kecsegtet, hogy sosem szakad vége ennek a tiszta fényességnek, ennek a gazdag betakarítást ígérő évszaknak. Nagy néha hullik csak le egy-egy megsárgult levél a fák lombkoronájáról. Kanyarogva, lassan érkezik le a földre, habozva, mint aki korán érkezett, s most bizonytalan, mihez fogjon. Ökörnyál úszik a levegőben, gépek dübörögnek a földeken, számvetését készíti a jó gazda, amint összehúzott szemmel nézelődik a kenyeret adó tájon. Madarak fúródnak az ég kékjébe. Cikkanva szállnak, látszólag terv és elképzelés nélkül. Pedig lassan készülődnek. Szemük beissza a vidék csodálatos színpompáját, emlékezetükbe rögzítik környezetüket, ha majd visszatérnek, ide jöjjenek ismét. Mozdul a világ. Észrevétlenül, csendesen, de eljön a változás ideje. Csillagok hullanak le az égboltról, mely mintha szikrázva égne a nagy nyáréjszakákon. Napról napra hosszabbodik ez az éjszaka és rövidül a nappal. Mintha a nap is elfáradt volna a járástól, reggelenként késlekedik, mind lassabban emelkedik föl a tóra vont párafüggöny mögül, melyből csak egy-egy távoli templom tornya magasodik ki, mint figyelmeztető felkiáltójel. A készülődés ideje ez is. Nyár elején mintha mindenki türelmetlenül indulna felfedező utakra. Augusztus a hazatérések hónapja. Kiürülnek a hatalmas utazótáskák, mosószer szaga úszik a házakban és összekeveredik a frissen vasalt fehérnemű illatával. A félrevetett iskolatáska is előkerül, kíváncsi kezek forgatják a nyomdafesték nyomait őrző könyveket. Az öregek szorongva búcsúztatják a nyarat. Fényes almákat készítenek az unokának, aggodalmasan figyelik az érett szőlőszemeket, készen állnak-e ők is az utazásra. Jövőre talán már nem állhatnak a kiskapunál, nem inthetnek a to-vaporzó autó után. S ki tudja, jövőre eljönnek-e egyáltalán ? Nem találnak-e kényelmesebb, kellemesebb időtöltést? Az otthon hatalmas kertjében sétálók délután már kiskabátot terítenek magukra. Szél mozdul az ágak között: halk, figyelmeztető jelzés. Félszemmel a hatalmas vasrácsos kapu felé figyelnek séta közben. Hátha ma mégis eljön De az út csendes, kihalt. Még nem is alkonyul, de már szólnak a tücskök. Kitartóan, egyhangúan húzzák a búcsú-szimfóniát. De ebben a zárótételben egyre növekszik a muzsikusok száma. Hatalmas, ünneplő zenekar ez mely holnapra vagy holnaputánra hirtelen elhallgat, csak egy-két elkésett muzsikus húzza még tétován, riadtan figyelve szólamának hangjegyeit. Számvetést készít a gazda. Bensőséges nyugalommal figyeli az ismerős tájat, s arra gondol, gyarapodott-e idén, vagy szegényebbé tette-e a nyár váratlan viharaival, kiszámíthatatlan jégveréseivel. Elmosolyodik. Tudja, a jó gazda mindig készen áll, tudja, mit kell tennie, mit kell gyűjtenie. Az ember még mindig ott áll a hegytetőn. Búcsúztatja a lefelé induló napot, mely körül mintha vérrel öntötték volna le a láthatárt. Körbenéz, megemeli a kezét. Botjáért nyúl, mely vaskos, göcsörtös, mint a prófétáké. Körbeszemlélődik, utoljára. Aztán megindul a völgybe, ahol a lapályon lassan szétgurul a búcsúzó harang kondulása. 561