Új szőlőskert 2017/02. [antikvár]

Szerző Bán Magdolna Főszerkesztői gondolatok Furcsa és kaotikus napokat élünk meg mostanság, az időjárás nemegyszer viccel meg bennünket. Néha azt sem tudjuk, hogy éppen melyik hónapban járunk, hiszen akkor esik a hó, amikor egyáltalán nem várjuk, és nem például decemberben, amikor szeretnénk, ha esne. A legszebb, sokak által nagyon kedvelt hónap a május, hiszen ha minden jól alakul, akkor zöldell és virágzik a természet, úgy süt a nap, hogy még nincs igazi ereje, lágy szellő lengedez. Nem véletlenük választják sokan ezt a hónapot, hogy házasságot kössenek, illetve a középiskolai ballagások is májusra esnek. Ebben az évben úgy alakul, hogy pünkösd ünnepe kicsit később van, így a konfirmációi vizsgák is tolódnak. Számomra rendhagyó év az idei, hiszen 30 évvel ezelőtt májusban tettem konfirmációi fogadalmat Dunapatajon, és 25 évvel ezelőtt érettségiztem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában. Mindkét esemény meghatározó az ember életében, azonban van, ami megszépül az idő múlásával, és van, ami pedig örökké ott kísért. Lehet, hogy már tanulmányt is tudnék írni a lelkészgyerekek sorsáról, én hogyan éltem meg, hogy lelkipásztor az édesapám, és az anyukám is gyakorlatilag az egyházközség szolgálatában állt. Nincs könnyű sorsunk, nekem elhihetik, hiszen az egész gyülekezet figyeli lépteinket, életünk alakulását. Kíváncsi tekintettel nézik, milyen öltözetben megyünk be a templomba, jól, illően tudunk-e ott viselkedni, vagy éppen megtanultuk-e minden kérdésre a jó feleletet. Soha nem felejtem el, hogy mennyire készültem a konfirmációra, hiszen az én életemben ez volt az első igazi megmérettetés. Még abban az időben Patajon az volt a szokás, hogy a lányoknak teljesen fehérbe kellett öltözniük, és nagyon boldog voltam, hogy milyen szép, csinos, új blézert, szoknyát és cipőt kaphattam erre az alkalomra. Az egész család készült, ott voltak a keresztszüleim, nagynénik, nagybácsik és a nagyapám is. Örök emlék számomra, hogy utolsóként még különleges szép írásával megírta az emléklapomat. Sajnos utána olyan beteg lett, hogy a templomba már nem tudott bejönni, végig ágyban feküdt. A vizsgára rossz emlékként tekintek, örök trauma marad a számomra. Hiába tanultam meg minden kérdésre a választ, súgtam annak, aki megakadt, édesapám úgy gondolta, hogy még egy foga.-ravasz kérdést feltesz nekem, amely olyan sokként ért, hogy teljesen leblokkoltam. A kérdésre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy egyszerű volt. Isten vagy Jézus lett volna a helyes válasz. Azt kívánom a mostani fiataloknak, hogy nyitott szívvel, lelkiismeretesen készüljenek, vegyék nagyon komolyan fogadalmunkat, és tartsák meg örökre, hiszen egyháztagságuk első lépéseként a jövőben nagyon számítunk rájuk.