Transform! 2009/1. [antikvár]

Egy kísérlet története Mint köztudomású, a magyarországi „ökomarxista" választási Irta: Tamás Gáspár tömörülés, a Zöld Baloldal részvételét a 2009. júniusi európai Miklós választásokon bürokratikus visszaélések akadályozták meg. A jelöltlista első helyén e sorok írója szerepelt, s ugyanettől a szerzőtől származik az alábbi - nyomtatásban soha meg nem jelent - programnyilatkozat, „alapító üzenet" is, amelyhez néhány bevezető megjegyzést fíiznék a transforml olvasói számára. Ez volt Magyarországon az első kísérlet arra - hagyományos kommunista csoportok próbálkozásaitól most eltekintve - , hogy az antikapitalista poHtika a legnagyobb nyilvánosság elé lépjen, és az amúgy presztízsét vesztett választási politika porondján vitába bocsátkozzék a polgári pártok képviselőivel. A magyar tőkés állam némely hatóságai ennek az eszmecserének elejét vették, bár más közegben - leggyakrabban közvetve, burkoltan, kimondatlanul, „a hallgatás összeesküvését" itt-ott megtörve - a gondolatok ütközete folytatódik. Ez a szerény kísérlet (a megtört lendületű, félbeszakadt kampányt a Zöld Baloldal szinte teljesen eszköztelenül folytatta) a maga jelentéktelenségében is fényt derített a magyarországi (és általában: a kelet-európai) baloldali politika néhány problémájára. Minden rendszeresség nélkül, kurtán sorra veszem őket. Először is kiderült, hogy a „baloldal" kifejezésben foglalt emancipációs, forradalmi emlékezet („szabadság, egyenlőség, testvériség", hogy a polgári kereteken kívülre itt még ne is gondoljunk) gyakorlatilag teljes egészében elveszett. A „baloldal" a magyarországi népi képzeletvilágban a modernizációs polgári reform egyik különösen ellenszenves válfaját, az egyensúlyi követelményekre hivatkozó „szociális leépítést", a „megszorításokat" és a szélsőséges egyenlőtlenséget jelenti (jogállami, alkotmányos, parlamentáris fügefalevelekkel), a „szocializmus" pedig a kései Kádár-rendszer „pangását". Ez utóbbit az antikapitalista baloldal idősebb részvevőinek többsége még mindig eszményíti - összetévesztve azt a tagadhatatlan tényt, hogy a Kádár-rendszer utolsó éveiben magasabb volt az életszínvonal a társadalom alsó kétharmada számára, és nagyobb volt az egyenlőség, mint most (de a Kádár-rendszer társadalma egyenlőtlenebb volt, mint a kor számos hagyományosan kapitalista társadalma Skandináviától Japánig), avval, hogy a Kádár-rendszer struktúrái bárki számára a jövő kívánatos változatát jelenthetnék -, amivel kizárja magát a komoly politikából és egyáltalán a jelenkorból. A hagyományos