Teológia 1990/3. [antikvár]

Hitünk követelménye tudatában a papoktól lelki világosságot és erőt kell várnunk —, a világi hívők pedig igyekezzenek lelkiismeretük szerint az isteni törvényt a társadalom életének Irányítójává tenni. Egyház a mai világban, 43. KRISZTUS KÜLDETÉSÉBEN Bevezető előadás a Budapesti Teológiai Napokon, 1990. január 29—31. Mindannyian tapasztaljuk, hogy a társadalmi átalakulások, változások korát éljük. Hazánkban és hazánk határain túl egyaránt. A változások szükségességéről mindenki meg van győződve. Aki csak kissé is nyitott szemmel él, láthatja, hogy társadalmunk beteg. Hogy ez a betegség ne váljék „Krankheit zum Tode"-vé (Kietkegaard), ahhoz nekünk, hivő keresztényeknek — pakknak és világiaknak — nagy erőfeszítéseket kell már most, — és minden bizonnyal még nagyobbat a jövőben tennünk. A gyors és látszat megoldások nem hoznak — nem hozhatnak — komoly és tartós változásokat, eredményeket. A változások sok emtier számára súlyos kísértést is jelenthetnek. Elkövethetik azt a — keresztényinek egyáltalán nem mondható — hibát, hogy zajonganak, tüntetnek a zajongókkal, tüntetőkkel. Beállhatnak azok kórusába, akik a „le a hatalmon lévőkkel" vagy „ezután majd mi csináljuk a politikát" — és ehhez hasonló szövegeket kiabálnak hangosan, — anélkül, hogy pozitív terveik, programjuk lenne, anélkül, hogy feledve mindazt, ami mögöttük van, annak feszülnének neki, ami előttünk áll, amit el 'teli végeznünk. A szolgálat szelleme és gyakorlata, a testvéri szeretet, a megbocsátás lelkülete helyett gyűlölet égeti szívüket, bosszú és megtorlásvágy hajtja tetteiket. A szabadság így lassan szabadossággá fajul — a „ mindent meg lehet már mondani, írni" oly szellemet szabadíthat ki a palackból, mely fölött azután — ki tudná megmondani — képesek leszünk-e úrrá lenni? Sokkal pozitívabb, sőt minden bizonnyal az egyetlen elfogadható út, helyes magatartás, ha kiki — a jelen- és távollevők — felteszik önmaguknak a kérdést: hogyan tudok szívvel és lélekkel, teljes erőbedobással a jobb, az igazabb, a krisztusibb emberi élet s egyszersmind közélet kialakításán munkálkodni, e munkában valóban mint krisztushívő keresztény aktívan részt venni? Hogyan tudom végezni ezt a munkát úgy, hogy a krisztusi szeretetparancs és nem a gonosztól élesztett megvetés, sőt gyűlölet irányítja gondolataimat és tetteimet azokkal kapcsolatban, akik motívumaimat nem értik meg, esetleg elutasítják? Tudok-e az anyagi elszegényedés ellen úgy küzdeni, hogy nenncsak alamizsnát gyűjtök vagy adok, hanem a szónak szinte szoros értelmében „lelket öntök' az emberekbe? Hogyan tudom a kialakult, esetleg deformálódott egyházi intézményrendszert úgy vizsgálni, — ha kell, bírálni, — hogy a jobb, a több, a megfelelőbb kialakításán munkálkodom? — Röviden: hogyan tudom munkámat, életemet egy valóban jobb és igazabb, Krisztus tanítását és példáját szem előtt tartó környezet, világ érdekében minél aktívabban és gyümölcsözőbben végezni — úgy hogy sem saját, sem mások lelkében nem a keserűség magvát hintem el? Vagy még egyértelműbben: Szeretem-e úgy a reám bízottakat, hogy életemet, annak legjavát ajándékozom számukra, áldozom értük? Társadalmunk, közéletünk javítására ma sokan törekszenek. Törekvésünk — feltételezzük — jószándékból és némi hozzáértésből fakad, bár táplálkozhat önös érdekekből is. Nem kell Itt feltétlenül anyagi érdekekre gondolnunk, indítékaik lehetnek például a szereplésvágy, a hatalom igézete — és még sok minden. Vannak — számukat pontosan nem tudhatjuk —, akik csendes passzivitásban, visszavonultságban, olykor valódi lelki igényből fakadó magányban akarják kivámi: mit hoz majd a holnap? Szándékuk lehet tiszteletreméltó, ha aktívakká válnak az imádságban, böjtben, a szeretet cselekedetei- 129