Teológia 1988/4. [antikvár]

„Ilyeneké az Isten Országa" (Mk 10,14) Oly korban élünk — talán már a végén? —, melyben a tudományba, haladásba, fejlődésbe vetett hit sokak gondolatvilágából, szivéből-lelkéből részben vagy teljesen kiölte az Istenbe vetett hitet, az Istenre való bizalomteljes ráhagyatkozás hitből táplálkozó érzését. A tudományos haladásba, a tudomány eredményeibe vetett vakhit, a minden esemény és dolog felkutathatóságába és emberi erővel való elvégzésébe vetett vakmerő bizalom ma már egyre inkább tűnőben van. Az ember lassan kezd rájönni, hogy a tudomány és technika fejlődésével visszafelé is fordítható dárdát tart kezében. Munkájának, erőfeszítéseinek értékét igyekszik egyre reálisabban mérlegelni. S mérlegelése során rájön: nem mindenható, — és soha nem is válhat azzá. Az ember kezd újra ráébredni végességére, sőt számos élethelyzetben, tehetetlenségére. Mindezen természetesen nem csodálkozhatunk. A valóban józanul és higgadtan gondolkodó ember egyre inkább belátja, hogy önmaga számára is titok, és még inkább titokzatos és talányokkal teli környezete, szűkebb és tágabb világa. Az egymással küzdő, szemben álló ideológiák ugyan általában humanisták humanizmusának jelölik önmagukat, mégis, képviselőik csak alig vagy egyáltalán nem tudnak egyetérteni abban, hogy mit gondoljanak, mit állítsanak a földi lények legtitokzatosab-bikáról, az emberről. Egyre inkább rá kell azonban döbbenniük, hogy az ember titkát maga az ember képtelen hiánytalanul feloldani. A válasz, a megoldás csakis olyan dimenzió felől érkezhet, mely túlmutat az emberen és világán, mely hatalmasabb és átíogóbb, mint az ember, mely ember- és természettölötti. Ezt a „másik", ezt az „új" dimenziót tárta fel előttünk, efelé irányította az ember figyelmét közénk érkezésével, életével, tanításával, megváltó szenvedésével és halálával, feltámadásával Jézus Krisztus. Út a teljes igazság, a felszabadító igazság felé — ez lehet az ember számára a Jézus felé fordulás, a „megfordulás", az élethez és igazsághoz való megtérés. Urunk nyilvános működésének elején erre hív fel: „ Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírének" (Mk 1,15). Mit jelent, mit követel ez a megtérés, ez a hitre való nyitottság? Erre — egészen sajátos módon — maga Jézus ad választ, amikor elénk tárja, hogy olyanokká kell lennünk, mint a gyermek. Urunk földön jártában tanítványokat hívott meg, gyűjtött maga köré — és hív, küld ma is, hogy feltárják a üdvösség útját, hogy Jézus tanítását közvetítve az élet felé vezessék az embereket A meghívottaknak és küldötteknek sohasem szabad megfeledkezniük Jézus sza vairól. Ezek közül jelen számunkban azt az intő, óvó, felszólító kijelentését tartjuk szemünk előtt, mellyel Jézus az elsőbbségért, rangért, hatalomért versengő tanítványokat figyelmeztette. Amikor ugyanis észrevette, hogy kérdéseik nagyon is földhözragadt szemléletet tükröznek, eléjük állított egy gyermeket és így szólt: „hla meg nem változtok és olyanok nem lesztek mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be" (Mt 18,3—5). Jézusnak e szavai, intése — mint egész tanítása, élete — új távlatot tár elénk, túlmutat evilág bölcseinek tudásán és magatartásán, túlmutat evilág dimenzióin. Jól ügyeljünk: Jézus nem azt mondja, nem azt kívánja követőitől, hogy legyenek újra gyermekké, nem hirdet és nem idealizál semmiféle infantilis magatartást. Ellenkezőleg, arra figyelmeztet: ha nem tértek meg, ha nem változtok meg és nem lesztek olyanok mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Tudjuk, hogy a jézusi figyelmeztetés a tanítványok versengésére adott válasz. Urunk visszautasít minden önhitt, önámító és hiú rangelsőségre való törekvést s mindazt, ami azzal jár: túltengő önbizalmat, evilági hatalmat és dicsőséget Isten előtt mindannyian kicsinyek vagyunk, mint a gyermekek; egyformák vagyunk értékben és kiszolgáltatottságban, mint a kisgyermekek, ö azoknak ajándékoz tisztább látást, nyitottságot a mindig nagyobb igazság mélyebb megismerésére, akiknek nyitott lelkük-értelmük-szívük, mint a gyermeknek. Azoknak, akik nem csupán önmaguknak, 193