Elhagyottak/Nem nyúlhatsz hozzám/Érdekházasság Makaóban [antikvár]

1. FEJEZET Emilie Clayton megmozgatta homokkal borított lábujjait, majd szemügyre vette a lábát, mely kezdett aranylóan barna árnyalatot ölteni. Kissé feljebb húzta szarongját, hogy ellenőrizze a bőrét a térde fölött, és látta, hogy ott is szépen barnul. Rejtély volt számára, hogy ez miképp lehetséges, amióta ugyanis megérkezett Buck Islandre, nem volt ideje a napon heverészni. Talán akkor kapta meg a nap, amikor reggelente átsétált kis házikójától a luxusvilláig, persze nem a rézfaliget árnyékában, hanem a hátsó bejárathoz vezető meredek emelkedőn, ahol semmi sem adott árnyékot. Vagy amikor a motorcsónakkal átment Tortolára, hogy feltöltse a készleteket. Megigazította szarongját, és végigfuttatta tekintetét a zafirkék tengeren és a szomszédos szigetek távoli, zölden párálló dombjain. Az elmúlt három hét szinte minden percét a konyhában töltötte, egzotikus ételkölteményeket alkotott, hogy kielégítse rendkívül igényes ügyfélkörét. Reggelire friss hideg és meleg ételeket kellett készítenie, ebédre könnyű és kifinomult fogásokat, vacsorára pedig olyasmiket, amik korábbi főnöke, Michel Lefévre, az ünnepelt séf híres londoni éttermében, a Le Perroquet-ben is meg-állták volna a helyüket. Kezdetben kissé ideges volt, mert még soha nem kellett egyedül gondoskodnia mindenről. Korábban mindig ott volt neki Tom, akivel szavak nélkül megértették egymást a konyhában és konyhán kívül, egészen addig, amíg Összeszorult gyomra. Már négy hónap telt el, amióta a férfi fenekestől felforgatta az életét, de még mindig fájt. És nemcsak Tomot veszítette el, hanem mindent, ami vele együtt járt Szorosan átölelte a térdét, és elhessegette a gondolatot. Csendben hallgatta a hullámok moraját, a pálmalevelek susogását, a tengeri madarak vijjogásait. A lényeg, hogy a lámpaláza ellenére remekül helytállt a konyhában - a vendégkönyvi bejegyzések tanúsága szerint legalábbis -, ami nem kis teljesítmény.