Rakéta Regényújság 1980-1981. (vegyes számok) (20 db) [antikvár]

Részlet: OTTLIK GÉZA Hajnali háztetők (Második folytatás) 4 Mi tagadás, nem sokat értek a zenéhez. Ali-szon járt az eszem. Négy éve a Balatonon ví-torlázgattam, a Kormoránnal túráztunk. Péter-Pál napján !kora reggel jó széllel indultunk Almádiból, de fél tizenegy tájt a tihanyi szoros alatt egy szé]csöndes csíkba kerültünk; a fiúk amúgy is megéheztek már, nyavalyogtak, unták a lassúságot, befutottam hát a földvári kikötőbe. Éppen újra szelet kaptunk, s mire a móló magasságába értünk, már gyönyörűen ment a hajó. Parádés kikötést rendeztünk; mert nézték a népek a parton; zsupsz, le a nagyvitorlát, horgony sem kellett, s úgy megállt a Kormorán, mint a cövek. Percek alatt leszereltük, s még ringott a teste, mikor partra szálltunk a kis csónakból. Nagybátyámék jöttek félénk a mólón, messziről integetve, s velük volt Adriani Alisz is. Történetesen ismertem ezt a lányt gyerekkorából. De most kék galléros, ujjatlan, fehér matrózblúzt viselt, és hosszú szárú, fehér nadrágot; s magázni kezdtük egymást, mint a felnőttek, mert közben tizenkilenc éves lett. Mindnyájan átsétáltunk a Kaszinó kertjébe. Megszálltunk egy hosszú asztalt, abroszt hoztak, négy pincér sürgöít-forgott, fejedelmi tíz-óraizást rendeztünk a nagybátyám jóvoltából; amíg a sonka-tojást sütötték, ringlit, libamájat, óriás tál szendvicseket raktak elénk, mindenféle metszett üvegpoharafkat meg a Kaszinó régi, nehéz ezüst evőeszközeit, de mi nem használtuk a kést^illát a szendvicsekhez, csak puszta kézzel tömtük magunkba, s Alisz sem botránkozott meg ezen, mert efféle szabadosság volt már a divat; hiszen ő is strandnadrágban ült be az étterembe; mi meg úgy, ahogy voltunk; a nagyvilági előkelőség illemszabályai azonban megkívánták, hogy a pincérek annál szertartásosabbak legyenek, $ kifogástalan fekete frakkjukban hangtalanul odakészítsék az összes szükséges evőeszközt, amit a zajos, ingujjas, tornacipős urak úgysem fognak használni. Alisz mellém ült le, akarattal. A lombok közt át villogott a napfény, s ott játszadozott hamvasszőke haján. Szokatlanul beszédes volt. - Atvihetnének délután Lel lére, Bébé -mondta. Adrianiéknak volt Lellén egy kis birtokuk, egy öreg kúriával, anyai ágról. Tudtam, hogy Alisz ott nyaral. - Akkor Iván máris elmehet a bolhával -tette hozzá. íván az öccse volt, a bolha pedig Iván kétüléses kis autója. Átvittük hát délután a kislányt Lellére. Ügyls meg akartam néki mutatni a Kormoránt, mert még sohasem volt a fedélzetén. A bociban, amíg beeveztünk a hajóhoz, szófogadóan levetette a cipőjét, mert nem engedtem magas sarokkal beszállni, hogy ösz-szekarcolja a dekket. A kajütben aztán, amikor már kint voltunk a vízen, találtam számára egy tornacipőt. Addig nem kérdezett semmit, csak szerényen üldögélt mezítláb. Fel akartam segíteni neki a tornacipőt, de rögtön elhúzta a lábát, nem hagyta. Aztán mégis rám mosolygott. - Mondja, Bébé, miért ilyen magas a cock-pit? - önöblítős - mondtam. A Kormorán tengerre épült, 1890 táján, indiai teakfából. Négy- venes, tőkesúlyos versenycirkáló volt, a gazdája szerint a leggyorsabb hajó a Balatonon, de szerintem is, viharban. Mindenesetre nagyszerű hajó volt, imádnivaló. Alisz a tenyerével gyengéden simogatta a cockpit peremlécét. A vitorla árnyékában ült, én meg napon, a kormánynál, mert majdnem tisztán nyugati, háromnegyedes széllel mentünk. Erősen tűzött a nap, s egy ócska baboskendőt kötöttem a homlokomra, ami éppen a kezembe akadt. Alisz hátravetette a fejét, úgy nevetett rajtam. Jól mentünk, csak úgy csobogott a víz a hajó oldalán. Nem tudom, miért, de egészen boldognak éreztem magam. Huszonegy éves voltams és beleszerettem ebbe a lányba. Az igaz, hogy érthetetlenül kedves volt hozzám. A hajóról órákig el tudtunk beszélgetni, remekül. Lelkesen csillogott a szeme, mintha a szél, a víz, a napsütés leolvasztotta volna róla fensőbbséges komolykodását. Lellén szinte erőszakkal leszedett a Kormorán-ról. - Most maradjon nálunk egy kicsit, Bébé. összeszedtem cókmókomat, és beköltöztem az egyik vendégszobájukba. A fiúk mentek tovább a hajóval. Veszett szerelem.volt ez. Hagytam elmenni a Kormoránt. Máig is bánom. Vagy nem is tudom. .Misznak is volt egy hajója Lellén. Persze nem olyan, mint a Kormorán, de azért egy szép huszonkettes mahagóni jolle. Az Anisette. Ezen csavarogtunk naphosszat, többnyire kettesben, mert tele volt ugyan a házuk vendégekkel, s a szomszédságból is elég nagy társaság verődött össze körülöttünk mindig, de mi ketten korán keltünk, és megszöktünk a többiek elől. Néha lementünk a strandra, esténként a Gyárfás-fogadó kertjében táncoltunk, s Alisz tagadhatatlanul hozzám húzott, akárhol voltunk. A harmadik vagy negyedik nap a strandon, ahogy hevertünk egymás mellett a homokban, s már jó ideje hallgattunk, egyszer fordultom- ban félig felültem, ránéztem a hunyt szemmel hanyatt fekve napozó vagy talán álomba szenderült kislányra, és egészen önfeledten, akaratlanul megsimogattam a karját. Szinte ijedten rántotta el. Rögtön kinyitotta a szemét és felült. Hidegség volt a tekintetében. Másnap azonban felzörgetett reggel, és kivittük megint az Anise»e-et kettesben. A leilei part nagyon sekély, s az ilyen forró nyárban egészen meleg a vize. Alisz úgy szeretett fürdeni, hogy bementünk az Anisette-tel messzire, a tó közepére, ahol még mély és hűvösebb a VÍZ, horgonyt dobtunk, kibújtunk a ruhánkból, és beleugrottunk a Balatonba. Reggel mindig fürdőtrikót vettünk fel a ruha alá. De amikor kiúszikáltuk magunkat, és felkapaszkodtunk megint a hajóra, le kellett vetnünk a nedves fürdőtrikót, nem húzhattuk fel rá a nadrágot. - Forduljon el, Bébé - mondta Alisz ilyenkor nyugodtan, persze ha nem járt más hajó vagy csónak a közelben, s én elfordultam, ő meg levetette a trikóját, még meg is törülközött meztelenül, aztán belebújt a ruhájába. Ln hasonlóképpen csináltam. - Forduljon el, Alisz. De aznap, ahogy vitorláztunk a tó közepe felé, s Aiisz kihajolt a hajó oldalán, és lógatta a kezét a vízben, egyszerre csak valahogyan megérezte, hogy nézem őt hátulról, a fehér blúzban és nadrágban feszUIő háta vonalát meg B tomporát, s hirtelen hevesen visszaült a helyére. Még mintha el is pirult volna kissé. Szélbe álltam a hajóval. - Fogja meg a kormányt - mondtam. Horgonyt veteUem, kibújtam a ruhámból, és fejest ugrottam a vízbe. Egy perc múlva hallottam a csobbanást; Aliáz is levetkőzött, és beugrott; sőt egyenesen felém úszott. Még fél tíz sem volt, s a víz jó hideg. De engem nem tudott lehűteni. Ahogy a lány odaért hozzám, egy karcsapással megfordultam, és magamhoz ölel.em a vízben. Kerestem a száját, mint a fuldokló. Vadul eltaszított, és majdnem sírva fakadt, úgy láttam. Amikor újra fent voltunk a hajón, Alisz nem öltözött fel, hanem előrement a jolle orrába, s kifeküdt a napra, hogy megszárítsa magán a fürdőtrikót. Egy félóráig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Halálra sértettem a hiúságát a gőgös szűznek, a felfuvalkodott, ostoba libának - gondoltam. De meglepetésemre ő jött oda hozzám, s bár elég hideg hangon, de azt mondta: - Ne haragudjon, Bébé. - Ránéztem. - Ne haragudjon - mondta még egyszer, enyhébben. Aztán hozzátette: - De ezt nem akarom. - Mit nem akar? - Meg kellett köszörülnöm a torkom. - Nem akarja, hogy megcsókoljam? - Nem. - Idegesen megrázta a fejét. -»Nem akarom. De azért ne haragudjon. Maga a legjobb barátom. Három napig olyan voltam, mint a tébolyult. Nem tudtam elmenni, nem tudtam maradni. Alig ettem, alig aludtam. Üvölteni szerettem volna, törni-zúzni, vagy sírni, zokogni. Harmadnapra befutott megint Lellére a Kormo-rán. Ahogy megláttam kedves árbocát a kikötőben, kezdtem magamhoz térni. Mit akar tőlem ez a lány? Mit akarok tőle' én? Dúsgazdag, én meg szegény fiú vagyok. Ügysem adnák hozzám: nem illünk mi össze. És szamár is, nagy szamár, akármilyen jeles tanuló. Vagy talán nem is olyan szamár; még okosabb is nálam, mert jobban tudja, hogy máskülönben sem illünk össze. Mit akartam hát tőle? Csak azt tudom, hogy a leilei strandon a gyerekek úgy jártak a nyomában, mintha zsinóron húzná őket. Ügy mentek rá, mint mézre a légy. Aprók, nagyobbacskák, fiúk, lányok, karooülók, tíz-tizenkét évesek, öt-hat évesek. Ellepték Adriani Aliszt, ha csak tehették. A tolakodóbbak az ölébe ültek, a maflábbak három lépésnyiről bámulták szájtátva; megbabonázta őket a szépségével, akárcsak engem. De az igazság az volt, hogy nem illettünk össze. Harmadnap visszaköltöztem a Kormoránra, és hazavitorláztam Tihanyba, festeni. Ami azt illeti, Halász Pétert még kevésbé tudtam volna elképzelni Adriani Alisz vőlegényének. Péter feje búbján volt egy forgó, s akárhogy brillantinozta, mindig elszabadult és égnek állt néhány szál haja. Nyitott szájjal nevetett; de ha nem nevetett, akkor is mosolygott, s két éles, nevető ránc futott lefelé az arcán. Sosem kapkodta a fejét ide-oda; ura volt a mozdulatainak, s szépen, fegyelmezetten tartotta a nyakát, a derekát; de a külseje egy kicsit rendetlennek, hanyagnak látszott mindig; mintha éppen az imént sikerült volna végre leterítenie egy félelmetes oroszlánt; vagy legalábbis mintha ebben a percben nyert volna meg egy nehéz teniszmérkőzé.st Wimbledon- ban. Ahogy néztem őt az Opera páholyában, mégis ingadozni kezdtem véleményemben. Adriani Alisz csakugyan olyan volt, mint egy fiatal uralkodónő. De némi zavar látszott rajta. Mintha kizökkent volna hatalmas biztonságából, mintha azon tűnődnék, hogy ásványtanból nem készült, és még portugálul sem tud. Szépek voltak. Ha képzeletemben nem tartottam őket összeillő párnak, most látnom kellett, hogy festeni sem tudnék összeil-lőbbet. Péter még mosolygott egyet felém fentről, tunyán és megnyugtatóan, mielőtt elsötétedett a nézőtér. Mennyire unatkozhatik - gondoltam. Éppoly kevéssé érdekelték őt a komoly dalművek, mint engem. Csakhogy én önszántamból jöttem ide, és bármikor megléphetek, ha megelégelem a dolgot. Péter nyakán azonban ott ült Adriani Alisz, mint egy akó szelíd, de könyörtelen altatószer. A második felvonás sötétjében szinte láttam magam előtt a fiút, miként borzong össze időnként az elharapott ásításoktól, hogy melengeti álmos kezeit szmokingja zsebében. Halász Péter nem volt buta gyerek. De semmiféle lecke nem ment a fejébe. Pofozhatták, rimánkodhattak neki, hasztalan. Nem hiszem, hogy az akaratán múlt volna. Láttam őt órákig ülni a tankönyve előtt. Beroggyantotta a vállait. A betűk bizonyára elmosódtak a szemében. Apja mondatonként ismételtette vele a feladatot. Péter figyelt, néhány szó a fülében maradt, utánamondta az öregnek. Azután elhallgatott, és csak tétován mosolygott. Egyszerűen nem érdekelte az előírt anyag. Megtörtént az a csoda, hogy már az elemi iskolában megbukott. Kénytelen volt tehát délutánonként különórát venni a községi iskolai tanítótól. Haja nullásgéppel volt lenyírva. Szemhéját álmatagon eresztgette alá, sűrű, fekete pillái majdnem összeértek. Négy órakor elengedte őt a tanító. Ilyenkor lehullott arcáról