A lap - Polisz 1990/5. [antikvár]

POLISZ Prágai Attila Elégia délután és este Csöppen a víz. Még egy. Gyűlik a porban a pettyegetett eső. Itt-ott eliramlik egy apró patakocska a sár gödreiben. Amott mélyebb az út. Az ég elborult, s emiatt a mély agyagban meztelen lábam nyoma. Becsukódott virág. Ahogy a nappal alól az éj, a zöld alól leskel a száraz fű. Messze szél szabadul, felhők kásás boltja mögött. Nincs messze a ház. Már látszik a csámpás kémény, s túl, túl a többi házak. Féllábon billeg a nyárfa, mögötte a templom tornya, áll a viharban, erős őrszem. Ömleni kezd. Szélverté kabát, árnyéka borul fejünkre, sötét lesz. Gyújtsd meg a lámpát. Kint dörmög a traktor, s tejesautó fröcsköli fel a vizet, látni az ablakon át. Nedves levelecske csillog a nyárfán: belenézhetsz, csak magát mutatja, hiú tükör. Nézd magad itt benn — — szeretem, hogyha tükörben hajad igazítod. Szidod: makrancos, lásd, hogyan áll ez a tincs is! Hagyd, jól áll neked úgy, felelek. In ez a nyers, gyalulatlan deszka az ágy s ez az asztal, a sublód majdnem üres; ha bejönnek, mentegetőzve pakolod le a székünk — a kettőt, ami van. Ide Pestről jönnek a könyvek, enyhíteni önkéntes száműzetésünk. Elmenekültünk, s mint odafenn a dülöngő Göncöl szép szekere, reng bévül a kedvünk. Meggondoltuk-e jól? Ide — lám — nem jönnek már a barátok, posta se gyakran; itt a mesék, a dalok, a regék talaján más emlékek éhek, más mértékkel szembesülünk, s nem mi csak, ők is élnek minket, az örök jelek; s lobognak előttünk, mint ama arc azon a szöveten. Rólunk vallanak, akik elfeledték. Melyikünk tudná mit jelent ez vagy az a kép? Tátos, Csinosomdrága, Juhfijankó miféle szerzet? Júlia szép leány a rétre mi végett ment? Nézem néha a festett, műemlék pecsétes képeket templomunk meimyezetén — becsülöm, ha ilyen jeleket termel a gond meg a munka — s nem értem, ha ilyen vok e táj, e nép, mivé lett? Mint hegyről árokba a kő, mint bűnös, inam szakadva futok magamba! S már nem te, vagy én lázadozunk a múlt ily tagadása ellen; a föld tiltakozik már; gazt hajt, dudvát érlel, ahogy termő testét tör^. S ahogy a sok sárga meg kék virág, nyílik a vérben a harag, s akiban sötét bogyói érnek, fegyver után kutat. Ettől óvj. Uram. Látod: a vándor alázat kopogtat itt-ott; s ahol szállást keres, és lel, ott — — ^ lázad is — magába lázad. Bujdosó barátaim! Emlékoszlopok! Ragyogjatok fennen, öreg csillagok!