Galaktika 49-53., 55-57., 59-60. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

AZ UNIVERZUM SANDRO SANDRELL! ¦I i „A fény - írta Chiadni, s csonkká koptatott ceruzája úgy siklott a sárgás papíron, mint a biliárdgolyó vagy mint a szedőgép karja a fény elaggott, megvénült, elsorvadt. A szakadék mélye immár közel van közel itt vár a szörny az utolsó kanyar mögött. A csillagok " „Itt vár a szörny" - írta le még egyszer. Azután abbahagyta az írást, és körülnézett. A végtelen horizont sötétvörös volt, lilás, de sárga is, és vakítóan fényes is, és rothadt-zöld és narancsbarna. Az ég kék színe megmaradt, de mintha gipszből lett volna. Minden mozgott, táncolt őrülten, csapongó képek forgatagában; úgy tűnt, minden csak papír-maséból van: a hegyek, a csillogó és örvényes vizű szürke folyam, a mezők, a távoli házak. Chiadni végigsimított ráncos, borostás arcán. Haja hófehér, szeme vörös volt, bőre pedig mintha kőből lett volna: ezer apró ráncba szilárdult lávafolyam. „Az univerzum természetes állapota - folytatta Chiadni új papírdarabot véve a kezébe -a mozdulatlanság." Az elaggott, megvénült, elsorvadt fénybe tekintett: ezek az utolsó szavak. Sokszor, vastagon aláhúzta a mozdulatlanság szót, azután dühösen áthúzta az egészet, és hatalmas nagybetűkkel újra leírta: MOZDULATLANSÁG. - Képzeljétek el - mondta Chiadni, Szeme előtt ólomszínű volt az ég, miközben a szemhatár szélén, balra, feltűnt a Nap korongja. Chiadni nem is mondta ki: „képzeljétek el" - inkább csak nyöszörgések, torokköszörülések és sípoló hangok hagyták el az ajkát. Chiadni tudta magáról, hogy egyszerűen csak valami reménytelen biológiai rendellenesség, valami tünékeny, észrevehetetlen bábu az idő megsemmisülésének szédületes iramú folyamatában. Csak a Nap mozgott fölötte végtelenül lassan az égen csak a Nap mely most hirtelen felrobbant, szupernóvává változott, s egy pillanatra - de csak egy pillanatra - a világmindenség mérhetetlen fényű izzásba merült. Aztán kialudt. Megint az volt, ami az előbb: korong, körülötte meg a forró, ritkás gőzök. Azután a gőzök is eltűntek. A hőmérséklet félelmetesen megemelkedett, de a fény öreg maradt, halvány: szinte hallani lehetett, amint csendesen susogva befurakodik mindenüvé, A Nap korongja lassan megnagyobbodott, amint az éjszakát - immár alig észrevehetően - felváltotta a nappal. - Képzeljétek el - mondta Chiadni -, képzeljétek el az időt: az energia egy formája. És képzeljetek el egy élőlényt ó, nem, nem abban az értelemben, ahogy én meg ti az életet elképzeljük, hanem egy olyan lényt, amely a a legalacsonyabb létformában él. A kontinuum legalacsonyabb létformájában. És fölötte, a születése előtti számtalan mozdulatlan korszak óta a legmagasabb létformában ott él az univerzum, a mi univerzumunk. A tér és az idő csak különböző formái annak, amit mi - felfoghatatlanul apró létezők energiának nevezünk. S a hatalmas lény, mely a legalacsonyabb létformában született, éhezik: kozmikus, végtelen éhség gyötri. Kitárja hát ezer láthatatlan száját, és falni kezdi az időt.