Magyar Nyelvőr 1992. július-szeptember [antikvár]

MAGYAR NYELVŐR 116. ÉVFOLYAM ^ 1992. JÚLIUS—SZEPTEMBER * 3. SZÁM Beszédkultúránk gondjairól 1. A beszédviselkedés és normái. A beszédnek, különösképpen pedig a közéleti beszédnek, a nyilvánosság előtti és a nyilvánosság jelenlétében való megszólalásnak — társadalmunk tudatában — egyik alap-vétó' követelménye a tiszta, szép, az igényes beszéd. Ennek ismérvei a köztudatban: az esztétikus, kellemes hangszín (a jó orgánum), azután a pontos, szép, tiszta, a beszédhibáktól mentes hangképzés: a szűkebb értelemben vett helyes kiejtés. Ilyen értelemben a nyilvánosság előtt megszólaló nem lehet pösze vagy selyp; nehezen nézzük el neki, ha raccsol vagy hadar, esetleg dadog. Ugyanilyen társadalmi igény vagy követelmény a közéleti szereplővel szemben az igényes szóhasználat, pontos, helyes mondat- és szövegszerkesztés. Az tehát, hogy mondandóját (nyelvileg is) helyesen, érthetően, pontosan fogalmazza meg és mondja el, azaz a jól megírt, végiggondolt szöveget helyes hangsúlyozással, kifejező és szabályos hanglejtéssel szólaltassa meg. Ha nem így halljuk a közéleti szereplők ajkáról, hajlamosak vagyunk felháborodottan tiltakozni: „miért szólal meg nyilvánosan az, aki még beszélni sem tud rendesen." Nagyon gyakran megfeledkezünk azonban arról, hogy az esztétikus hang, a tiszta hangképzés — ha mégoly tiszta is —, különösképpen pedig helyes vagy szép intonáció (beszéddallam, hangsúlyozás, hangszínezés) s mindaz, ami ezeket egy magasabb fokon tartalmazza: az adekvát szövegforma és beszédstílus csak tüneti jelenség: egy mélyebb és előzetesebb tartalomnak, a nyelvi formába öntött gondolatnak, mondanivalónak, szándéknak hordozója-tükrözője. Ez pedig a mentális (értelmi) magatartásnak, az etikának, a gondolatiságnak, a viselkedés- és beszédkultúrának, összefoglalva: egy átvitt értelmű mentálhigiénének a megjelenési formája. S különösképpen az a közéleti beszédben, ami a retorika tárgya. Régóta tudjuk, hogy a beszéd, a szöveg, azaz gondolatok megfogalmazásának módja (a szóhasználat és a grammatikai forma), valamint a szöveg hangzása a beszélőt jellemzi, és jellemzi a beszélőt. Sok mindent elárul róla. Például egyéniségéről, életéről, életkoráról, alkatáról, foglalkozásáról, társadalmi állásáról és helyzetéről, azután beszédpartneréhez való viszonyáról, kapcsolatáról témájához, mondanivalójához. És még sok egyébről. így tehát a beszéd és formája személyhez, kommunikációs helyzethez, partnerhez, (szöveg)stílushoz (is) kötött jelenség. (Persze érdemes azt is fontolóra venni, hogy a beszélőt valóban beszédének több értelemben vett tiszta hangzása, azaz beszédének a külsőségei jellemzik-e leginkább. Hiszen — mint Ancsel Éva többször is felhívta rá a figyelmet — hány okos gondolatot szülnek, közvetítenek dadogó ajkak, s hány felszínes gondolat hangzik el szép formában ? Mégis