Forrás 2018. március [antikvár]

Kontra Ferenc Lánc - Most velem jössz! , i ' -i Úgy sietett előre, mintha lángoló épületből menekükte, vonszolta a kezenel fogva a fiút, mint valami óvodást. Folyosó, lépcsők, alagsor, az első ajtó, zárható, nincs rajta ablak, szekrenyek, orvosi eszközök, pülogó neoncsövek a mennyezeten, hmen csak egy ajtó nyílik a boncterembe. Az ajtón vastag üveg és rács van. - Még sosem jártam itt. Miért hoztál ide? - Majd elmondom, csak bezárom mögöttünk az ajtót, és a zsebembe teszem a kulcsot. Jobban ismerem ezt az épületet, mint te. - Ma szokatlanul felpörögtél. Bevetted a gyógyszereidet? - kérdezte gyanakodva a fiú. - Már nem számít. Ülj ide a székre, innen beláthatsz a kémlelőablakon. Golyóálló üveg van rajta, én csak tudom Az asszony bement a boncterembe, és belülről magára zárta az ajtót. A fiú nem értette, de hamarosan ráeszmélt, hogy őt ide bezárták, egy ablaktalan helyiségbe. Pontosabban az egyetlen ablak az ajtón van. Ma már nem jön ide senki. Az asszony magával vitte a kulcsot, a boncterem felé sem mehet, mert zárva van. Magára zárta az ajtót. A boncteremből úgysem juthatna ki, mert azon sincsen másik ajtó, sem ablak. - Ne azzal foglalkozz, hogy csapdába kerültél. Perceken belül elmúlik a pánik, túl fogod élni. Nem tart sokáig, amit mondani akarok - próbált szavaival nyugalmat sugallni az asszony. - De miért így akarod elmondani, és miért itt, ebben a klórszagú, poshadt, lepattant, csempés alagsori teremben? - kérdezte a fiú. - Van berme valami baljós, persze, ehhez is kell némi érzékenység, de mindennek eljön az ideje. Ezt a helyszínt választottam, majd megérted, hogy miért. Dylan Thomas prózájában is ilyen alakokat ábrázol: a létezőből a lehetőséget is előhívja, elnyomorodott embereiből a szépet, púposból a sudárt, rabokból a szabadot ís láttatni próbálja. Egyik figurája úgy szeretkezik, mmt a kölyökkutyák, az emberi párválasztás nemessége nélkül. De ugyanakkor a lelke mélyén egy életen át melengeti magában az örök szerelmet, az egyetlen asszonyt - a szerelmet, melyre a regénybeli Thomas úgy áhítozik, s amiről a költő Dylan azt írta, hogy berme érezzük meg a tüzet, mely lángra lobbantotta a csillagokat. Egy lánc hevert a boncasztalon, szabályosan feltekerve, mintha odakészítették volna. Felemelte. Volt ebben valami ellentmondás, valami össze nem illő: a moz-