Forrás 2018. február [antikvár]

Tolnai Ottó A vezérkar A seregélyek, sosem volt ennyi belőlük, mint az idén, lecsapnak a nyajra, három-négy is telepszik egy-egy birkára, már-már akárha egy fekete nyáj Tan tetvezik őket, kérdem Bus Károly-Kardel felé fordulva. Szépen metszett, csillogo borostás arca meglep, krumplifejű emberekhez szoktam, most meg mintha csak egy El Greco festette, spanyol márki állna mellettem a Járás közepén. Az égő sóban. Talán innen, az égő-virágzó só visszfényétől ez a mély csillogása lényének. Látom, ő is regisztrálja a seregélyeket, az ő szemében is tükröződnek, de figyelni Bus Károly-Kardel mindig a távolba figyel, mozdul-e, felbukkan-e valami a láthatáron. A szőlőkön, a mi palicsi lugasunkon is, megszoktam a seregélyek észbontó agresszivitását, ahogyan kapkodva eszik, s ugyanakkor lábukkal rugdossák is a másik szájába a szemeket, de most, itt a birkákon látva csimpaszkodni őket, engem is újra zavarba hoznak, már-már meg is ijesztenek ezek az izzó zománcos vértet viselő, napról napra mind komolyabb csapatösszevonásokat végző, szárnyas mongol hordák. Szeretik a birkákat, mondja Bus Károly-Kardel anélkül, hogy feléjük pillantana. Tisztán tartják a subájukat, kioperálják belőlük a nyüvet, de tulajdonképpen nem azért jönnek, nyomulnak ilyen mohón, folytatja, hanem mert ahogy halad a nyáj, valami alig látható hupikék lipék rajai lebbennek föl előttük, és ők, a seregélyek, valójában azokat kapkodják, a hupikék lipéket, ismétli, nagyon ínyenc falatok lehetnek számukra ezek a különben láthatatlan, különben tán, gondolom én, nem is létező hupikék lipék. Mert akárhogy is erőltetem a szemem, nem látom fellebbenni azokat a hupikék lipéket, már arra gondolnék, tényleg nem is léteznek, de akkor eszembe jut, valami hasonló látomásom nekem is volt egyszer, a kicsinek is kicsi kiserdő déh szegélyén, a négyrét görnyedt csontfánál, melyet rajzolni szoktam volt, egész felhői kéltek a kék, én úgy emlékeztem, ibolyakék pilléknek, ide-oda szaladgálümk Jutkával, hogy fellebbentsük őket, máshol sehol, de ott egész kis kék felhők, ám amikor később meg akartam mutatni őket egyik kíváncsi, jóllehet hitetlenkedő barátomnak, nem kéltek, egyetlenegy sem lebbent föl közülük, azok is megmaradtak, mint Bus Károly-Kardel eme hupikék lipéí, valahol a látomás határán, még jó, hogy akkor, a csontfánál nem egyedül voltam. És mégis, most, hogy Bus Károly-Kardel újra felemlegette, fellebbentette őket, megörültem nekik, még így a látomás határán is arra gondolván, lám, nemcsak löszbabákat dob ki ez a kietlen, sós föld, hanem ilyen szépséges kis felhőit is fellebbenti a lipéknek, mert már én is Upéknek nevezem őket igen, majd föl is jegyzem ezt a nullafok túloldalán mutatkozó csodák lajstromába' amely a só virágzásával, a löszbabák kifordulásával vette volt kezdetét számomra, akárha a zöld réten, a töltésen túlnan kanyargó Tisza virágzására rímelve (A Szeméremékszerek című készülő regény „Tanyasi tékák" fejezetéhez) jJ