Forrás 2003. július-augusztus [antikvár]

Fűzi László Maszkok, terek Sándor Ivánunk „Kvríiczfd hnriítom, lio^ij i'ngyok, s )iiinl vagyok, Állok n világban, nézek c^ haUgatok" Bfsscni/ei György Apró mozgások, aztán egyre erősebb késztetések: ezek visznek közelebb az íráshoz, végül magukkal rántanak, nem tudok menekülni előlük, míg a munkát be nem feje-zeni. Egy idő után az írás már uralkodik fölöttem, elveszi szabadidőmet, meghatározza olvasmányaimat, régen olvasott könyveket vetet velem elő, az újólag olvasott könyvekből csak azok a mondatok jutnak el hozzám, amelyek a felmerült témához kapcsolódnak, a beszélgetéseket is az engem foglalkoztató gondok irányába terelem, vagy éppen tudatosan hallgatok arról, ami a legmélyebben foglalkoztat - így vagy úgy, az írás nem csupán megteremti magát, rendet teremtve évtizedes olvasmányfoszlányok, emlékek, új gondolatok és felismerések között, hanem ki is fosztja az embert, hiszen védtelenné teszi mindazzal szemben, ami nem hozzá kapcsolódik. Talán éppen ennek a jelenségnek tudható be, hogy soha nem foglalkoztam az írással magával. írtam, amit írnom kellett, írtam, amit egy belső hang diktált, csupán ütöttem a bü-lentyűket a klaviatúrán, hiszen a hang mondatokat, bekezdéseket mondott, nem is csak mondatokat és bekezdéseket, hanem egész könyveket, váratlan villanásokkal, előre- és hátrautalásokkal, magán az íráson belül is vibrálásokkal, olyan összefüggések feltárásával és megmutatásával, amilyenekre talán nem is gondoltam. Mindez fel-telietően annak tulajdonítható, hogy a világot érzelmileg éltem-élem meg, így aztán az írások témájához kapcsolódó belső érzelmi terek kialakulásakor maga a szöveg is formálódott. így aztán akár fejedelemnek is érezhettem magam, hiszen azt csináltam, amit mindig is csinálni szerettem volna - de akár rabszolgának is, hiszen ha egy téma rabul ejtett, akkor semmi mást iiem tudtam csinálni, mint írni és gondolkodni. Vagy: gondolkodni és írni, ez a sorrend talán helyesebb, mint az előző A munkához kapcsoló kényszert mindig éreztem, így egyetlen munkám elől sem tudtam volna kitérni, még akkor sem, ha akartam volna, magát az írást azonban soha nem éreztem kényszernek, dehogy volt kényszer, iiikább megkönnyebbülés, levegővétel, elfogadása annak, hogy kiléphetek mindabból, anúben hetek, hónapok vagy évek óta léteztem A jó esszé csak olyan témáról szólhat, amely csak esszévé alakulhat, mondta valamikor Gyergyai Albert, ám az igazság az, hogy az írásaim műfaji besorolása sem foglalkoztatott, írtam, amit írnom kell, írtam, mert nem tehettem mást Most sem tehetek mást, minthogy írok, ám most - most? már hetek óta - figyelem is magam, mi kényszerít az írásra. írok, mert tisztáznom kell azt az állapotot, amelyikbe az elmúlt hónapokban kerültem. „Az emberélet úijátiak felén " - idézhetném Dantét, vagy mondhatnám magamban a legszebb Kosztolányi-sorokat: „Ha negyvenéves elinúl-tiil, eg}/ éjjel " - egészen a pontos meghatározásig: „Ez a forduló az / mikor az életed új út-