Artmagazin 2012/3. [antikvár]

A festmény szerves anyag, és mindenképpen lebomlik egyszer, mondja e számunk egyik interjúalanya. És tényleg, amikor ma már azt írhatjuk a DOCUMENTA(13) egyik műtárgy-fotójához képaláírásként, hogy technikája: változó dimenziók, akkor nagyon nehéz belegondolni abba, valaha a maradandóság volt a fő szempont, és a hagyományos emlékmű anyaga ezért szervetlen - kő vagy fém. A szerves anyagokkal mindenesetre foglalkozni kell, főleg, ha újak is kerülnek a palettára, amikről csak utólag derül ki, milyen furcsa szokásaik vannak. A 19. században kezdték újra használni a festők a bitument, mert ha ezzel dolgoztak, a színeik nem fakultak ki, mint egyébként, a száradással egyidejűleg. Aztán jött a keserű csalódás, és jöhettek a restaurátorok - az utókor bitumennel folytatott küzdelméről szól körkérdésünk, amiben főleg a Munkácsy-képek színvesztésének kérdését igyekszünk körüljárni. És ha már nem a szellem, hanem az anyag felől közelítünk: egy másik cikkünkben festőszemmel nézhetjük, mi a különös Csontváry festményeiben. Ha röviden akarjuk áttekinteni a problémát, képzeljük el, milyen kiállítást lehetne rendezni, ha kiválasztanánk mondjuk megfestésének évét, és a Baalbeket olyan magyar festmények társaságába tennénk, amelyek ugyanabban az évben készültek. Enyhén szólva is kilógna és kiragyogna közülük. Mint ahogy kilóg a sorból Berki Viola életműve is - de itt már elhagytuk az anyagok elemzését, és inkább azt vizsgáljuk, miből állt össze az a stílus, aminek köszönhetően azóta se nagyon tudja őt hová tenni a hazai művészettörténet-írás. Mindennek szöges ellentéte, bár szinte ugyanakkor készült, mint az általunk közölt Berki-képek többsége, Károlyi Zsigmond X-sorozata - és innen már csak egy kis lépés a Société Réaliste ötlete: hogy kiszámolva a Nemzeti Galéria bizonyos képeinek színátlagát, majd ezeket is összeadva és átlagolva, milyen közmegegyezéses szín jön ki. A nagybányaiaknak hála: kicsit zöldesszürke.