Hungaricum 2008/3. [antikvár]

Lackfi János Páinzs a régi és modern népvándorlások terepe, mindenfelől minden ii-ányba itt csöi-tettek keresztül művészek, katonák, válogatott mesterlegények. Jeanne d'Ai-c kegj'esen átveszi a város kulcsait, Quasimodo gyakorolja a kötéllengés Tai--zan-teehnikáit, koramünárok hajigálóznak maeskakövekk el, félszeg és pimasz vidéki liú lép le a vonatról, belső zsebében valami kézírásos tankölteménnyel, címe A részeg hajó. Aztán jöttek erre idegenek, rómaiak és germánok, nonnannok és okszitánok. Hagj-tak emlékbe ezt-azt Például szavakat. A napóleoni hábonók után a várost megszálló orosz tengerészgyalogság, melynek erősen tiltották a vái'osi portyázást, rendszei-int berobogott a kocsmákba, és italt rendehajng^edig sokat és gyorsan, vagyisuíüsztroX. Francia közvetítéssel állítólag inTieíra~^orsétkezdét jelölő „biszti'ó" szavunk. Jó ötven évvel később a poroszok köszöntek be megszállóként a művészeti metropolisba, és minthogy manzárdablakot nemigen láttak otthon, nagy garral kérdezgették, ugyan mi lehet az. A tetőablakok neve franciául azóta is (J^SÉ^^J, igen, így egyben. Ámde hol vannak ebben a zsivajban a magyarok, akiknek nyilaitól valamikor imában esdett isteni védelmet a középkori Eui"ópa? Elég kicsit keresni, máris nyomukra bukkanunk. Láthatjuk, hogy Radnóti Miklós óta is „a Boulevard Saint-laichel s a rue/ Cnjas sarkán egy kissé lejt a járda", amint egyébként praktikus, taka-ríthatósági szempontból minden párizsi járdaszegély lejt kicsit. Nekünk azonban a lejtések lejtése örökké ez marad. Valamint József Attila csecsebecsés francia refrén-sora: „ Je n'ai point de theme, / excepté que je t'aime" (hevenyészett magyarul: „Mi más lehetne témám, / Mint hogy szeretlek én ám"). Párizsban ugyanis szeretnie illik a magyarnak, akár egy könnyed és habos Vaszary Gábor-lektűrben. Azért nem árt együtt borongani sem a „tegnap beszökött ősszel" és Ady Endre mesterrel, akinek hoteljén még ott az emléktábla, bár a leg- különfé)^ di^Pváltásokat kezdemé-nyezőTO és új^azgatósággal mindannyi-szoi-%jí«mai'Cot kell vívni érte. És ma valamelyik páiizsi kocsmában egy-egy po-hái' metaxaféle csípős, fehér italt ér nekünk, hogy Kányádi Andi'ás bai-átomékkal ilyen szenvedélyesen vitázunk órák hosz-szat egy ilyen tökéletesen érthetetlen nyelven. A hervadt csaposhölgy vendégei vagyunk, bár arca elkomorul, mikor a szó nevezetes honfitársunki-a, egy bizonyos Nicolas Sarkozyre terelődik. Magyarföldön már a felvilágosodás idején elhangzott az a bizonyos „vigyázó szemetek PáiTzsra vessétek", és iskolás koromban, noha vajmi keveset sejtettem még a szürrealizmusról és annak földi fellegváráról, szinte láttam magam előtt ezt a borzongatóan nagyszerű szemdobálós akciót. Pontosan ahogy a magyar népmesékben veszi ki a boszorka a főhős szemét, és hajítja egy gödör mélyére. (A mesebeli Kh-ály Kis Miklósnak persze semmibe nincsen, hogy néhány próbát kiállva lemásszon értük, és a szemgolyóbisokat visszapattintsa helyükre.) Ezt a „szemvetést" megkezdte már a Voltaire-rel levelező Fekete János gróf, az első magyar li-bertinus, aki pajzánságai helyett érdekes módon holmi istenes énekekkel traktálta a Candide szerzőjét A város nem csak a szellemi fon-ongá-sok zarándokainak Mekkája, hanem szabadságharcaink roncskikötóje is. A kétféle áramlás mondhatni szétválaszthatatlan. Már Rákóczi Ferenc fejedelem szüntelenül deputációkat küldöz ide, és Franciaországban látja megmentőjét. Itt lel menedékre Teleki László, a Kegyenc szerzője, az 1848-as forradalmi kormány párizsi követe, Victor Hugó barátja. Itt kísérh meg ugyanezen kormány volt miniszterelnöke, Szemere Bertalan a borkereskedői karriert, mely azonban megbukik a tokaival kapcsolatos szállítási mizériákon. Itt kószál és kaszál kiállítási aranyérmeket, ide is házasodik Munkácsy Paál László is itt festi nevezetes tájképeit, melyeken csakis ¦ «¦.f i.;' .,; ki-r-jyft-mQ- r;'^ -/ í I (¦ i l; Ti!. HongariGunia :V . 'V-J.'i.il:' LVj. lil^J > V