Eszmélet 72. [antikvár]

A magyarországi 1956-ról a kortársaknak első emlékképként nem feltétlenül ugyanaz jut az eszükbe. Egyeseknek a Kossuth téri sortűz, másoknak a Köztársaság téri akasztás volt a meghatározó élmény. Egyesek az égő tankokra, mások a könyvégetésre emlékeznek. Az a tanár, akit megbuktatott diákja 1956 októberének végén fegyverrel keresett, nem ugyanúgy élte meg ezeket a napokat, mint akit a fegyveres felkelők ekkor szabadítottak ki a börtönből. Az élmények, benyomások, emlékek igen részlegesek, jelentős mértékben véletlenszerűek, esetlegesek, az egyes egyének véleményalkotását azonban alapvetően befolyásolják. Attól függően, hogy ki hol volt, ki mit tapasztalt, továbbá kinek milyen volt az értékrendje, az ideológiai világképe, érthető módon másra és másként emlékezik. 1956-ban hétéves voltam. Nálunk lakott ápolónő rokonom, aki október 23-tól kezdve eljárt tüntetni és ávósokat hajkurászni. Elmesélte, hogy a közéjük vegyülő, civilbe öltözött ávósokat felismerik a lábbelijükről, és meglincselik. „Lines", „löncs" - ezeket a magyartalan szavakat nem értettem. Láttam viszont, hogy mi történik a szomszéd házban. A Széna tér mellett laktunk, és a Vérmező utcai ház tetejére a felkelők géppuskafészket telepítettek. A bácsik a meredek tetőn olyan ügyesen egyensúlyoztak, hogy nem volt kétséges: én a felkelőknek szurkolok. Akik emlékeznek Stendhal A pármai kolostor című regényére, könnyen beláthatják, hogy a kortársaknak, a „nagy idők tanúinak", milyen nehéz ismerni, érteni és az objektivitás esélyével értékelni a saját korukat, vagyis adott esetben a „nagy időket". És nem teljesen kizárt, hogy az események résztvevői - ott és akkor - minőségileg (hangsúlyozom: minőségileg) nem sokkal többet tudnak a történelmi események lényegéről, mint A pármai kolostor Fabriziója a Waterlooi csatáról, vagy az 1956 októberében a pincéből felszökő hétéves a magyarországi 56-ról.