Kommentár 2006/3. [antikvár]

jmmentXe • 200613 - Norma is politika a nemzetközi kapcsolatokban Elena Gnedina — Nicu Popescu MOZGÓ CÉLPONT-AZ EURÓPAI UNIÓ KÜLPOLITIKAI IDENTITÁSA Bevezetés Az Európai Unió külpolitikai tehetetlenségét elemző írások tömege ellenére is kevesen tagadnák, hogy a kilencvenes évek óta az unió komoly haladást ért el az önáUó és komolyan vehető külpolitika kialakításában. Ma már az EU tout aximut vesz részt a külpolitikában: védi külföldi érdekeit, nemzetközi fórumokon kommunikálja véleményét, aktívan részt vesz a demokratikus és emberi jogi normák terjesztésében, fejlesztési segélyeket nyújt, civil és katonai missziókkal képviselteti magát a válságövezetekben — mindezt az európai kontinens keleti felétől egészen a Közel-Keletig és Afrikáig. Az optimista olvasat szerint az EU saját egyedi jellegét sikerrel transzponálta a külpolitikába, innovatív és hatékony eszköztárat hozva létre a maga számára. A pesszimisták a közösségi külpolitikát gyengítő ellentmondásokat és a tisztázatlan kompetenciákat emelik ki, kudarcok hosszú listájával támogatva véleményüket. Azt azonban kevesen vitatják, hogy a tagállamok diplomáciájával való sokszoros összefonódásai ellenére az unió külpolitikája mára jól elkülöníthető és sajátos jelleggel bíró intézménnyé nőtt. Az Európai Unió külpolitikai identitását nem könnyű analitikusan vizsgálni. Először is, mivel egy kollektivitás külpolitikájáról van szó, ez utóbbi szintén különböző érdekek eredője — a tagállamok preferenciái külön kiemelendők ebből a szempontból. Az unió egyfelől bábu a globális sakktáblán, akár királynak, akár gyalognak véljük, melyet a tagállamok mozgatnak, másfelől azonban egyike a játékosoknak, amely saját döntéseket hoz. Ez a két szerep ráadásul összefonódik, keveredik, hol az egyik, hol a másik ír le jobban egy helyzetet. Másodszor, bárhogyan is vélekedjünk az uniós külpolitikáról, annyi biztos, hogy mozgó célpontra vadászunk: az EU belső és külső dimenziói egyaránt a folyamatos alakváltozás állapotában vannak, ráadásul a fejlődését legalább részben kondicionáló nemzetközi rendszer maga is egyre képlékenyebbé válik. Az elemzés nehézségét mutatja például, hogy amennyiben a közösségi katonai képességek fejlesztése nyugvópontra jut, át kell értékelnünk az egész szektorról alkotott képünket — az EU ezáltal ugyanis szintet fog lépni a külpolitika hagyományos, úgynevezett „kemény" szektorában. Végezetül meg kell említeni, hogy az unió diplomáciája rendkívül komplex módon viszonyul a nemzetközi kérdésekhez, szokatlan eszközök állnak a rendelkezésére, sajátosan a gazdasági és politi-